Phenom’enális szerkesztők nyári kedvencei: Barna Bori
Az utóbbi években főként a fesztiválokról szóltak a nyaraim – aztán minden ősszel megfogadtam, hogy jövőre másképp lesz, ideje „felnőni”. De végül mégis csak visszatérek hozzájuk, mivel a zene nagyon fontos szerepet játszik az életemben. Szóval itt az ideje annak, hogy újra elmondjam: a következő szezonban már sokkal kevesebb fesztiválon veszek részt – és annak is, hogy összeszedjem, melyik volt az a tíz szám, ami meghatározta az idei nyaramat, a legtöbb éppen valamelyik eseménynek köszönhetően.
Billie Eilish – Ocean Eyes
Billie Eilish még csak 17 éves, de jelenleg egyértelműen ő a világ egyik legnépszerűbb énekesnője – pedig egy elég megosztó személyről beszélünk. Talán éppen ezért olyan előadó, akit egyszer érdemes látni élőben is. Szerencsére júniusban megnézhettem a svédországi fellépését, és annak ellenére, hogy én nem lettem az első számú rajongója, és nem írtam tele a karom a nevével (mint sokan a közönség soraiban), mégis hihetetlen élmény volt. Bár Eilish már a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? című albumát népszerűsíti a turnéján, nekem még mindig a legelső dala, az Ocean Eyes a kedvencem.
Seafret – Oceans
A Seafret 2019-ben járt először Magyarországon – és egyből kétszer is. A brit duó Budapest után nyáron Debrecenben, a Campus Fesztiválon is fellépett, ahol szerencsére beszélgethettem is egy kicsit a srácokkal. Elárulták, hogy a vízpart mellett nőttek fel, és ez nagyon meghatározza őket zenekarként is (elég, ha csak a nevüket megnézitek…). Jack Sedman és Harry Draper azt is elárulta, hogy ha csupán egy dallal mutathatnák be magukat, akkor az Oceans-re szavaznának, mert ez az a szám, amely igazán a szívükből szól. Engem meggyőztek, és azóta hallgatom a többi zenéjüket is.
Welshly Arms – Sanctuary
Minden évben van pár olyan zenekar a fesztiválok programtáblájában, amelyektől tulajdonképpen egy dalt ismerek, de azt annyira szeretem, hogy megnézem azokat a bandákat élőben. Mivel a legismertebb számok általában a legutolsók a setlisten (mint ebben az esetben a Welshly Arms-tól a Legendary), így „kénytelen” vagyok végignézni a show-t. Ennek köszönhetem az idei nyár egyik legzseniálisabb, leglibabőrösebb koncertjét – és azt, hogy végül egy teljesen más dal, a Sanctuary lett a kedvencem a zenekartól.
Son Lux – Dream State
Nem maradhat ki a listámból Ryan Lott zenekara, a Son Lux sem, főleg azok után, hogy a Szigeten személyesen is találkozhattam a bandával. A tagok amellett, hogy elképesztően kedvesek és közvetlenek, olyan átéléssel csinálták végig a fellépésüket, amit ritkán tapasztalok, pedig ezúttal nem „hazai terepen” játszottak: a Son Lux eddig csak klubkoncerteket adott Magyarországon. De augusztusban bebizonyította, hogy experimentális dalai igenis működnek egy fesztiválon is.
Years & Years – King
A brit zenekar, a Years & Years debütáló lemeze még 2015-ben jelent meg Communion címmel, és a King című száma azóta is az egyik kedvencem. Bár tavaly nyár óta már a második, Palo Santo című albummal turnézik a banda, az idei szigetes koncert után biztosan merem állítani, hogy a kedvencem az első korongról még mindig a rajongók koronázott kedvence. A srácoknak egyszerűen még mindig nincs másik olyan daluk, amire lelkesebben tombolna a közönségük.
Florence + The Machine – Hunger
Ha egy előadót kellene kiválasztanom, aki a koncert minden pillanatában végig JELEN van, és az összes dalt az első másodperctől az utolsóig átéli, akkor egyértelműen Florence Welch jutna először az eszembe. Igazából ki sem tudnék emelni egy kedvenc számot tőle, de az biztos, hogy a Hunger utolsó sorai kifejeznek mindent, amit a fellépéseiről gondolok: „for a moment, I forget to worry” („egy pillanatra elfelejtek aggódni”). Mert Welch dalai, hangja és színpadi energiája tényleg képes kikapcsolni a külvilágot.
Bastille – Doom Days
Június 14. piros betűs volt a naptáramban, mert megjelent a Bastille legújabb albuma, a Doom Days. Persze többet is ki tudnék emelni ebből a tizenegy dalt tartalmazó melankolikus csodából, de ha választanom kell, mégis a címadó számra tenném a voksomat. Bár ez a legrövidebb felvétel a lemezen, azt hiszem, régen hallottam ennyire (minden másodpercében) tökéletes dalt. Tulajdonképpen egy 2 perc, 18 másodperces hosszúságú összefoglalót kaptunk napjaink problémáiról – de bármennyire lehangoló ez a kép, a Doom Days végén mégis ott a feloldozás is. Szóval nem volt kérdés, hogy első sorban fogok állni a Strand Fesztiválon, hogy élőben is hallhassam.
Joe Dolman – Drag You Down
Amikor magam sem tudom, mit hallgassak munka közben, sokszor random Youtube-os indie lejátszási listák mellett kötök ki. Az egyik ilyen közepén felkaptam a fejem egy dalra, amit egy számomra eddig teljesen ismeretlen, 22 éves brit srác, Joe Dolman énekel. Azóta viszont képes vagyok egymás után akár tízszer is végighallgatni a Drag You Downt.
Miley Cyrus – Mother’s Daughter
Bár Miley Cyrus (akinek egy másik dalát Csóka Ági is beválogatta az ő nyári kedvencei közé) az utóbbi időben egy kicsit visszafogta magát (amit sokan annak tudtak be, hogy a hamarosan már exférjének családja elég konzervatív), a legújabb, She Is Coming albumával egyértelműen visszatért a lázadó, provokatívan figyelemfelkeltő oldalához. Persze lehetne arról vitázni, hogy vajon túlzás-e a Mother’s Daughter című dalához forgatott videoklipje, én viszont maradok azoknak az oldalán, akik azt mondják: mindössze az volt ezzel a célja, hogy minél többen beszéljenek róla, így pedig a szám üzenete is sokkal több emberhez eljut. Arra pedig érdemes odafigyelni!
Lewis Capaldi – Someone You Loved
Miután egy hírlevélben ráakadtam Lewis Capaldi nevére, belehallgattam a dalaiba is, csak hogy tudjam, kiről is van szó. Jó döntés volt, mert a skót énekes egyik legismertebb számát azóta is bármennyiszer képtelen vagyok végighallgatni (másik szerzőnk, Varju Kitti is ugyanígy volt ezen a nyáron). Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem egy évvel korábban fedeztem fel, mert 2018-ban fellépett a Szigeten is… A Someone You Loved egyébként dupla kedvenc, hiszen a Bastille is felfigyelt rá, és egy elképesztő medley készült belőle.
