„Olyan volt az egész, mint valami őrült kaland!” – Efterklang-interjú
Negyedik lemezükhöz egy elhagyatott szovjet bányavárosban rögzítettek hangmintákat, ehhez kapcsolódóan pedig mi sem lehetett volna kézenfekvőbb koncerthelyszín az Efterklang számára, mint a régi szovjet uszály, az A38. Casper Clausen, Mads Brauer és Rasmus Stolberg – a zenéjükben is megjelenő sokféle hangszer megszólaltatása miatt három vendégzenésszel is kiegészülve – bájos koncerttel lepte meg a budapesti közönséget, meglepően közvetlen és folyamatosan mosolyra csábító előadásmódja csak növelte az esti élmények listája mellé írható pluszjelek számát. Fellépésük előtt az együttes vigyori basszusgitárosát (illetve többféle hangszerrel is művészkedő zenészét), Rasmust faggattuk egy kicsit.
Honnan jött az ötlete legújabb albumotoknak, a Piramidának? Hogyan találtátok ezt a helyszínt?
Rasmus Stolberg: Rögtön azután, hogy befejeztük az előző lemezünket, a Magic Chairst, már el is kezdtünk arról beszélni, mit csináljunk a következő albumon. Sok ötletünk volt, az egyik pl. az, hogy összekössünk egy jellegzetes helyet az album készítésével, és beszélgettünk is különböző helyszínekről. Aztán néhány hónap múlva kaptunk egy emailt egy rendezőtől, aki szívesen csinált volna egy videoklipet Pyramidenben (oroszul Piramida), és mellékelt egy csomó fotót. Ránéztünk a képekre, és csak annyit tudtunk mondani, hogy azta, ez a hely őrületes! Elkezdtünk olvasni Piramidáról, és az is kiderült, hogy a világ legészakibb pontján található versenyzongorája is ebben a szellemvárosban áll. Úgy éreztük, hogy nekünk el kell jutnunk oda…
Előre elterveztétek, hogy mit fogtok ott csinálni, vagy ez csak úgy jött ott helyben?
R.S.: Voltak terveink, de nem készültünk fel előre, nem írtunk zenét, mielőtt odaértünk. Először úgy gondoltuk, hogy épületenként csinálunk egy-egy hangarchívumot, utána pedig egy-egy ilyenből lesz egy-egy dal, külön-külön. De végül ez nem jött össze, mert ez így talán túlságosan is megszerkesztettnek tűnt. Aztán a 9 nap alatt rengeteg hangot vettünk fel. Miután hazaértünk, nekiálltunk kísérletezni ezekkel, és az album lassan formát öltött. Először a kis hangmintákkal foglalkoztunk, majd elkezdtük hozzáadni a hangszereket és az éneket.
Hogy emlékszel vissza az utazásra, és mik voltak az első benyomásaid, mikor megérkeztél Piramidára?
R.S.: 14 hónap telt el az ötlet megszületése és a tényleges megérkezésünk között, szóval igazán nagy pillanat volt, amikor végre odaértünk, nekem ráadásul rengeteg elvárásom volt. Az első pár napban csak futkostam össze-vissza, megütögettem minden egyes dolgot, rettenetesen izgatott voltam, hogy végre tényleg ott lehettem. Aztán pár nap elteltével elkezdtem azon agyalni, hogy mi a fenét keresünk mi itt? Mi ez az őrült ötlet? De végül tényleg nagyon jól sült el – ezért is neveztük el az albumot Piramidának. Éreztük, hogy ez az utazás nagyon fontos volt az album szempontjából.
Mi volt számodra a legemlékezetesebb az ott töltött időszakból?
R.S.: Számos dolgot mondhatnék, mint például a vezetőnket. Nagyon féltünk a jegesmedvéktől…
Pont akartalak is erről kérdezni…
R.S.: (nevet) Ó igen! Szóval több jegesmedve él ott, mint ember, ezért volt egy fegyveres őrünk. Tényleg rettegtünk, és ez a testőr nem is volt valami jó testőr, de azért sok jó emlékünk is van róla. Aztán ott volt a hajóút, ami a legrosszabb dolog volt, amit valaha kipróbáltam. 3 óra a sarkvidéki, hideg vízben és hullámokban, na az igazán szörnyű emlék. Visszagondolva olyan volt az egész, mint valami őrült kaland – de örülök, hogy kipróbáltam!
Több mint ezer hangot rögzítettek ott. Melyik volt a kedvenced?
R.S.: Álltak ott 8 méter magas, üres tartályok, összesen 8 darab, mindegyik egyedi hangzással, és ezeket használhattuk gigantikus xilofonként vagy vibrafonként. De a kedvencem talán mégis Miss Piggy volt, ami ugyancsak egy nagy tartály, apró szegekkel a külsején, és „tú-tututu-tú” (próbálja imitálni) hangokat ad ki; ezzel indul egyébként az egész album.
Rengeteg pozitív kritikát kapott az albumotok, többen azt írták, hogy a Piramida az eddigi legjobb lemezetek. Mit gondolsz erről? Miért más, mint az eddigiek?
R.S.: Azt hiszem, ezen az albumon egyszerűbb meghallani azt, ami valóban az Efterklang, hiszen a Piramida sokkal személyesebb, sokkal őszintébb. A múltban olyan lemezeket készítettünk, amelyek a hangzást tekintve nagyok és frissek voltak, nagyzenekari részeket is beépítettünk, és így létrejöhetett valami különleges és varázslatos – ugyanakkor én egy kicsit személytelennek is mondanám. Nem érzed az embereket benne. Hallgatod ezt az őrült zenét, de nehéz megérezni, kik énekelnek neked. A Piramidán ez megváltozott, talán ez lehet az ok. Én szeretem ezt az albumot, és örülök, hogy mások is!
2011-ben Thomas, a dobosotok kilépett az együttesből. Amennyire tudom, nem volt egyszerű őt pótolni. Tudnál erről mesélni?
Thomas azért távozott, mert szeretett volna több időt tölteni a családjával. Úgy érezte, már sok dolgot kipróbált az Efterklanggal. Szerintem bátor dolog, hogy továbblépett, mert ha egy ilyen projektben veszel részt, egy ilyen együttesben, akkor az egész személyed eggyé válik a bandával. Búcsút inteni ennek elég nagy döntés. Egyébként még nem pótoltuk Thomast, most trióként folytatjuk. A távozása óta más-más dobosokkal játszottunk; egy ideig Budgie dobolt a Siouxsie and the Bansheesből, most pedig Tatu Rönkkö Finnországból csatlakozott hozzánk. Számunkra most igen élvezetes, hogy új dobosokat próbálhatunk ki, hiszen a hangzásunk szempontjából kulcselemnek számít a dob.
Számos híres zenész – köztük Peter Broderick, Nils Frahm és Agnes Obel – vett részt albumaitok felvételein. Hogyan képzeljük el, hogy találtok egymásra?
R.S.: Legtöbbjük a barátunk, olyanok, akiket egyébként is csodálunk. Előfordul, hogy zenét írunk, és akkor beugrik, hogy hű de jó lenne, ha itt lenne ez vagy az a barátunk, és kisegítene minket! Ha van valamiféle zenei alapod vagy ötleted, elgondolkozol, hogy ki tudna neked segíteni, és persze először a barátaidra gondolsz. Mi igazán szerencsések vagyunk, hiszen sok tehetséges barátunk van a környezetünkben. Néha pedig olyan előadókat kérünk fel (pl. a fúvós részekhez vagy akár a dobokhoz), akiknek tulajdonképpen a rajongói vagyunk.
Ha visszagondolsz arra, mi volt az Efterklang előtt, és mi van most, mi változott? Mit adott neked ez az együttes?
R.S.: Ez egy speciális kérdés, mert 21 éves korom óta vagyok része a csapatnak, szóval valójában ez az egész életem. Nem voltam az a valaki az Efterklang előtt, mint akivé az Efterklang alatt váltam. Szóval nekem ez jelent mindent. Örülök, hogy annyi minden történt az elmúlt időszakban. Néhány éve van egy kiadóm, illetve időközben elvégeztem egy egyetemet. Ha egyszer vége lesz ennek, van ötletem arra, hogy mit csináljak majd, de addig is csak az Efterklangban szeretnék lenni.
Interjú: Varju Kitti
Fotók: Gáspár Milán
