Két remek lemezzel és egy majdnem teljes egészében instrumentális EP-vel a háta mögött bátran kijelenthetjük, hogy az Austra csapata töretlenül halad előre. A szeptember 11-én a Dürer Kertben első magyarországi koncertjét adó zenekar énekesnőjével és alappillérével, a megszállottan zenerajongó Katie Stelmanisszal beszélgettünk a megújulásról, az otthontalanságról, illetve kedvenc operájáról.
Ha jól tudom, a második lemezetek készítésénél nyílt először lehetőségetek igazi profi körülmények közt dolgozni, végre nem egy pincében kellett kísérletezni a hangzással. Szerinted ebből kifolyólag az anyag is profibb lett?
Ezt nehéz eldönteni. Ha azt nézzük, akkor igen, szakmailag, hangzásilag profibb, de nem gondolom, hogy emiatt jobb vagy rosszabb lenne az előző lemeznél. Az első album inkább egyedüli munka volt, míg az Olympia esetében már egy igazi zenekari feladatról beszélhetünk, és ez két különböző dolog.
És nem volt nehéz a zenésztársaidat beengedni a saját szólómunkádba?
Az tény, hogy nagyon furcsa volt először, egy egészen új tapasztalat számomra. De azt hiszem, jó dolog másokkal közösen dolgozni, mert klassz, ha vannak emberek körülötted, akikben megbízol, és akik egyedi ötletekkel tudnak hozzájárulni a munkához.
Ha már az együttműködésnél tartunk: egész sok zenekarnak „segítettél be”, elég, ha csak a Fuck Buttonst, a Death In Vegast vagy Hervét említjük. Ezekben az esetekben társszerző is vagy?
Általában én már csak a kész dalt kapom kézhez, aztán feléneklem. Ezek az együttműködések inkább így mennek.
Azon kevés zenekarok egyike vagytok, akiknek másodszorra sikerült felülmúlniuk önmagukat, de úgy készítettetek egy másmilyen lemezt, hogy közben a stílusjegyeitek tökéletesen megtalálhatóak a második albumon is. Hogy találtátok el ezt az egyensúlyt?
Azt hiszem, egyikünk sem kötődik igazán szorosan semmilyen zenei műfajhoz. Mikor a Feel It Break kijött, mindenki azt gondolta, hogy egy sötét hangzású zenekar vagyunk, és azzal azonosítottak minket. De én úgy látom, hogy ez változik, és a jövőben is változni fog. Olyan szeretnék lenni, mint Neil Young, aki kiad egy szóló zongoraalbumot, aztán két éven belül megjelentet egy totál elektronikus lemezt.
Idén kijöttetek egy EP-vel, ami egész korainak tűnik, tekintve, hogy az első két album közt több mint 2 év telt el. Ezek olyan dalok esetleg, amik az Olympiáról lemaradtak, vagy csak gyorsabban dolgoztok?
Egy kicsit mindkettő. A Habitat című dal majdnem felkerült még annak idején az első albumra, de végül nem sikerült időben befejeznünk. A második lemeznél viszont úgy éreztük, hogy túlságosan elütne a többi daltól. De élőben ettől függetlenül játszottuk, az emberek pedig követelni kezdték, hogy adjuk ki! (nevet) Így végül ez egy remek lehetőség volt arra, hogy megjelentessünk néhány B-oldalas számot egyben. Ez azért is volt jó, mert kiadhattunk magunkból mindent, amit úgy gondoltunk. Ráadásul ezek főképp instrumentális számok, és remek érzés volt, hogy az emberek, a rajongóink erre is pozitívan reagáltak. Jó tudni, hogy ennyire nyitottak ránk az emberek.
Az Austra szexepilje mégiscsak a te hangod. Nem volt így kockázatos egy javarészt instrumentális EP-vel előrukkolni?
(nevet) Nem igazán féltem a dologtól, hiszen csak egy EP-ről van szó, és ebből kifolyólag nem volt semmiféle nyomás rajtam. Csupán kedvtelésből született meg. Viszont néhány helyen még a lemezeinknél is jobb kritikát kapott, ami viszont elképesztő!
Láttam, hogy sokat posztolsz a kis ministúdiódról, amit magaddal viszel a turnéra. Ez azt jelenti, hogy már javában dolgoztok a harmadik nagylemezen?
Igen. Bár azt hiszem, én úgy igazán sohasem állok le. Korábban ez úgy történt, hogy volt egy hosszabb szünet a turné és a lemez között, ami alatt ugyan szintén rengeteg elfoglaltságom volt, de az mégsem ugyanaz. Nem szeretném, hogy ez még egyszer megtörténjen, mert nagyon nehéz visszaállnom az alkotásra egy ilyen után. Éppen ezért született meg ennek a hordozható kis stúdiónak az ötlete, amivel a turné alatt sem kell leállnom, tulajdonképpen bárhol, bármikor nekiülhetek zenét írni. Öt perc alatt összerakom a kis stúdiómat a turnébuszban, és már mehet is a dolog. És eddig nagyon jól működik!
És nem fárasztó ez így?
De, persze, nagyon fáradt vagyok. A turnézás már csak ilyen, viszont cserébe elképesztően izgalmas helyekre jutunk el. Múlt évben például négy szabadnapunk volt Torinóban, vagy ha belegondolok, tavaly decemberben Thaiföldön adtuk az utolsó koncertünket, és utána ott is körül tudtunk nézni egy kicsit. Ez a legjobb dolog a turnézásban.
Videoklipek terén is egészen termékenyek vagytok.
Igen, ez igaz. Az első klipet a második lemezhez M Blash készítette, vele dolgoztunk a Lose It videónál is. Annyira szerettük a közös munkát, hogy elküldtük neki az albumot, és mondtuk, hogy a Home-hoz szeretnénk egy klipet is. Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy a Hurt Me Now-hoz forgasson, annak ellenére, hogy nem az volt a kislemez. Úgyhogy végül összeültünk, és megírtuk a forgatókönyvet, aztán egy kicsit félretettük, hiszen előbb a Home-nak kellett kijönnie. Ezt that go készítette, aki az egyik kedvenc rendezőm, az ő nevéhez fűződik az a videó is, amiben három lány sétál a kihalt tájban – most hirtelen nem jut eszembe a címe (Röyksopp – The Drug – a szerk.) –, amit imádok, és ezért nagyon izgatott voltam, hogy most együtt dolgozhatunk. Azt akartam, hogy egyszerű és sodró legyen, hogy igazán elkapja a dalban található érzéseket. Végül ez lett belőle, szerintem egyedülálló a koncepciója, hiszen végtelenül egyszerű, mégis kifejező és érzékeny. Ez az egyik kedvenc videóm. Aztán ott van még a Forgive Me is… Igen, valóban elég sok klippel jöttünk ki. (nevet)
A Habitat EP-n pedig négy dal szerepel, háromhoz pedig már forgattatok is videót. Várhatunk klipet a Bass Drum Dance-hez is?
Igen-igen! Még nem árulhatok el róla semmi, de hamarosan úgyis meglátod.
Egy korábbi interjúban említetted, hogy annyit turnéztok, hogy neked még saját lakásod sem volt. Ezzel hogy birkózol meg, hogy nincs egy saját kis birodalmad, ahová visszatérhetsz?
Valóban nehéz volt. Most már egyébként van saját kis hadiszállásom, de ez inkább egyfajta raktár. Az összes cuccom Montrealban van, nem fér el mindenem New Yorkban. Szeptember végéig nem is leszek otthon, és június óta nem is voltam, szóval az életem még mindig inkább az utazásról szól.
És van olyan tárgy, ami nélkül sosem indulnál útnak?
Nézzük csak, mi van a bőröndömben… Azt hiszem, a stúdiómat hiányolom általában a legjobban, talán ez a legrosszabb része annak, hogy sokat vagyok távol. De szerencsére a technológia most már van annyira fejlett, hogy a kis ministúdióm segítségével a világon tulajdonképpen bárhol zenét készíthessek. Azóta sokkal jobban érzem magam akkor is, ha úton vagyunk.
Nem igazán kedvelem az opera műfaját, de mióta Austrát hallgatok, eszembe jutott, hogy talán újra meg kellene próbálkoznom vele. Kezdetnek mit javasolnál?
Egyértelműen Puccinit javaslom, ő az, aki a legpoposabb irányból közelíti meg az operát. Szóval tőle bármit szívesen ajánlanék, de a személyes kedvencem a Bohémélet. Szerintem ez egy igazán kivételes darab, és a zenéje is gyönyörű.
Interjú: Biczó Andrea
Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.