phenom’enon x PRIDE: Nézd meg, mi van a szivárványon túl!

Grecsó Zoltán, táncművész

„Amikor egy kormányrendelettel egyik napról a másikra öt napom lett átvenni az ‘ajánlott küldeményeket’ a postán, azt mondtam a kedves postás hölgynek, aki közölte velem a rossz hírt, hogy kérem szépen a panaszkönyvet.
– Mit gondol, mi fog történni fiatalúr?
Nem gondolok semmit, válaszoltam. Azt gondolom, hogy kis ember vagyok, akivel ezt meg lehet tenni. Korlátozottak a lehetőségeim, de vannak. Amikor megtehetem, ezekkel a felülről nagyon kicsinek tűnő eszközökkel kell élnem, hogy érvényesítsem az akaratom.
Nem tudom, mi történt, de egy hónap múlva, amikor újra beléptem a postára, a kishölgy már az ajtóban köszöntött, hogy van egy jó híre. Sokan tették ugyanezt, mesélte aztán, miközben nyálaztam a borítékot.
– Sokan? – kérdeztem.
Tíz ember együttes munkája sokkal hatékonyabb, mit tíz emberé külön-külön, és ha ezt elfogadásért kell tennünk, nem lehetünk elegen. Szerintem teljesen mindegy, hogy a melegeket vagy a Sárikat vagy a kékszeműeket kell szeretni. Egymást kell. Az elfogadás hiánya, a gyűlölet betegség, amivel sajnos nem foglalkozunk. Nemhogy eléggé, majdnem sehogyan. Pedig egészséges ember nem gondolkozhat másképpen.
Szeret. Mert megtanulta, hogy kell. Egy magát ‘zsidócigánynak’ valló barátnőm mondja mindig, amikor sétáltatjuk a kutyáink, hogy milyen nehéz örökbefogadni egy kutyát vagy egy gyereket, az ágy alá is benéznek.
De a gyerekvállaláshoz nem kell semmi. Még nyolc általános sem. A hétben lakom, és sokat hallom, mit gondolnak emberek a gyereknevelésről. Síró gyermekek, ordító, türelmetlen anyák vesznek körül. Igazából nem csodálkozom, hogy már az első próbatételnél, a haragoroszlánnál elbuknak a kisjézusaink.
Sétáljunk a Pride-on, és érezzük, hogy szeretünk, hogy képesek vagyunk rá, és igyekezzünk együtt érezni a betegekkel a kordon mögött, akiknek ez nem adatik meg.”