Nem süllyedhetünk bele abba a luxusba, hogy magunkat sajnáltatjuk – Ilyen a Depeche Mode-film
Mindig is szerettem azokat az eseményeket, amelyekben az ember egyszeri és megismételhetetlen szerepet vállalhat. Ilyen volt a november 21-i Depeche Mode-dokumentumfilm-vetítés is. Egy olyan közösségnek lehettünk a részesei, amely az egész világon ugyanazon a napon popcornt és kólát szorongatva várta, hogy hat sors találkozzon egy turnézáró koncert alkalmával, közben elmesélve életük nehéz szakaszait és küzdelmeit, akik akár a mi barátaink, barátnőink, családtagjaink is lehettek volna. De ne siessünk ennyire előre…
Anton Corbijn mindig is egyedi képi világgal rendelkezett az általa rendezett Depeche Mode-klipekben. Nem csoda, hogy ismét őt kérte fel a zenekar, hogy rendezzen egy olyan dokumentum– és koncertfilmet, amely bensőséges, megindító, amely közben az ember képes úgy a szerelme szemébe nézni a villogó vászon előtt, mint addig talán soha.
Nem is olyan régen hasonló ötlettel rukkolt elő a Coldplay, bár ott a zenekar a kezdetekhez nyúlt vissza. Kiadatlan videófelvételek, ritka backstage pillanatok, húzós viták a bandán belül, mindez egészen a megalakulásuktól. Teljes képet kaphattunk egy feszes idővonalra felhúzva. Aztán ott volt az urániás The Cure-koncertfilmvetítés. 40 éves jubileum a Hyde Park végtelen horizontján. Csodás vágások, hibátlan 5.1-es keverés, a néző szinte azt érezhette, hogy akár az ő tarkóját is melegítheti a naplemente, miközben épp a Just Like Heavent dúdolja.
És akkor szerda este beültem a feketébe öltözött Depeche Mode-osok közé, akik tapssal, füttyökkel, örömujjongással fűszerezve nézték végig életük legmeghatározóbb zenekarának egy kiragadott időszakát. Hogy mi ebben a varázslatos?
Ez a dokumentumfilm nem ölel át hosszú éveket, nem próbál meg összegezni egy egész életművet. Egyszerűen csak hagyja, hogy átéljük azt, amit a hat főhős személyesen is megtehetett a Berlinben megtartott dupla koncerten.
A német főváros egyfajta bázisként szolgál a zenekar számára, korábban kiadta a Live in Berlin dupla lemezt, amely véleményem szerint az együttes egyik legjobb minőségű koncertfelvétele valaha.
Szóval ücsörgünk a székben, és igyekszünk elhessegetni a szomorú és gyötrő bevillanásokat, amelyeken átesnek a kiválasztott rajongók.
Mert ugye kinek a környezetében ne küzdenének a nemi hovatartozás felvállalásának kérdésével, a rák diagnosztizálása utáni harccal, vagy akár egy komor időket lezáró rendszerváltás hozta, kinyílt világ lehetőségeinek feldolgozásával. Láthatjuk egy szétszakadó család tagjainak utolsó összetartó pilléreit, egy mára már felnőtt, 25 éves lány felépülését egy háromnapos kómából, minden addigi emlékét elvesztve, valamint egy mongol lány becsületét és jövőjét megformáló döntések sorozatát.
És hogy mit viszünk haza magunkkal a vetítés után? Hogy igenis bele kell állnunk a nehéz helyzetekbe, meg kell hoznunk életünk legnehezebb döntéseit a másodperc tört része alatt. Hogy akarjunk élni, mert nem süllyedhetünk bele abba a luxusba, hogy magunkat sajnáltatjuk, ezzel fájdalmat okozva a szeretteinknek és magunknak. Menni kell előre, mindig egy irányt választva, tudatosan építeni egy olyan jellemet, amelyet büszkén vállalunk.
Talán ez az, amivel a Depeche Mode mindig is több volt és lesz is, mint más zenekar. Képes úgy erősíteni ezt a hitet az emberben, hogy szinte észre sem veszi. Mert, ahogy Liz Dwyer mondta a film során, minden Depeche-koncert kicsit olyan, mintha egy templomba lépnénk be meghitten, ugyanazon okból és ugyanazon célok felé haladva…
Képek forrása: Corvin Mozi
Szerző: Molnár Csaba
