„Nem bántuk meg a váltást” – Tegan and Sara-interjú
A kanadai ikerpár alkotta Tegan and Sara első lemeze 1999-ben jelent meg, Tegan Rain és Sara Kiersten Quinn pedig azóta folyamatosan menetelt előre a világhírnév útján. Turnéztak már Neil Younggal vagy a The Killersszel (legutóbb Taylor Swift fedezte fel őket magának), mögöttük van hat sikeres album, a legutóbbi, Heartthrob címet viselő lemezzel pedig eddigi karrierjük csúcsára értek. Van mivel büszkélkedniük, ám ha a zeneiparban osztanának díjat a kedvességért, a lányok valószínűleg kiérdemelnék. Hétfői, Dürer Kertes koncertjük előtt válaszoltak a kérdéseinkre, és elárulták: bár csak most indultak el egy poposabb irányba, még az is lehet, hogy a következő lemezük country stílusú lesz…
Amikor arról faggattam az ismerőseimet, hogy ők mit szeretnének megtudni tőletek, egyikőjük azt mondta: „én egyszerűen csak megkérdezném, honnan jön ez az elképesztően jó zene?”
(nevetnek)
Tegan: Igazából gyerekkorunk óta történetek között élünk, az egész családunk ilyen. A nagyapánk farmerként télen nem dolgozott, így ilyenkor gyakran meghívta a barátait magához, és hosszú, részletes történeteket mesélt nekik, amiket mindenki imádott hallgatni. Anyukánk szerint ő volt a legnépszerűbb az egész városban. Mi is így nőttünk fel, a családunkat mindig is szókimondás jellemezte, a szeretetet, az érzelmeinket mindig szavakon keresztül fejeztük ki. Aztán tinédzserkorunkban jött a lázadás, tudod, amikor az ember egyszerűen csak haragszik a világra. Ezt valahogy ki kellett adni, ezért kezdtünk el dalokat írni. Nem hiszem, hogy az életünk annyival izgalmasabb vagy szívszaggatóbb lenne, mint másé, csupán él bennünk egy nagyon erős késztetés, hogy mindent, ami történik, megosszunk másokkal.
Sara: Ha azt kérdezed, honnan jön a jó zene, az a válaszom, hogy először nagyon sok rossz jön. Csak írsz és írsz, amíg meg nem alkotod pontosan azt, amit elképzeltél. Minden rossz dalból, amit írok, megtartok valamit, amit továbbviszek a következő dalban, míg végül tökéletes nem lesz, olyan, amire azt mondom, hogy ezt másokkal is megosztanám.
A művészet lényege, hogy nagyon türelmesnek kell lenned magadhoz.
A legutóbbi lemezünk előtt én például egy évig nem írtam dalokat, mert egyszerűen nem jött semmi. Aztán leültem, és az egész beindult magától, hirtelen rengeteg dolgot tudtam írni.
Tegan: Amikor elkezdtem dalokat szerezni a Heartthrobra, átküldtem őket Sarának, de neki még túl korai volt, több időre volt szüksége a pihenéshez. Amit nagyon megtanultunk az évek során, hogy amíg fiatal vagy, imádod hallani és hallatni a saját hangodat, azt akarod, hogy mindenki tudja, miről mit gondolsz. Aztán ahogy idősebb leszel, és több élettapasztalatod lesz, rájössz, hogy mennyire értékes az idő. Eldöntöd, hogy egyáltalán mi fontos az életedben, és csak ezután dönthetsz arról, hogy ezt milyen formában osztod meg másokkal. Ebből a szempontból nagyon hatékonyan kontrolláljuk egymást: ha egyikünk még nem áll készen, az a másikunkat is arra készteti, hogy átgondolja az ötleteit.
Hány dalt írtatok eredetileg a Heartthrobra, és miért csak 10-et tartottatok meg?
Tegan: 40–45-öt talán. Sara például rengeteg akusztikus dalt írt, de egyszerűen úgy éreztük, hogy nem ez a jó irány. Egyébként minden lemezünknél ez van: az eleinte nagyjából negyven dalt leszűkítjük a legjobb 10-re.
Sara: Úgy gondolom, egy lemeznek nem szabad hosszabbnak lennie negyven percnél, szerintem ez az a küszöb, ami után úgy érzed, hogy valami mást kell hallanod. Magamból indulok ki, mert – lehet, hogy régimódi, de – én még leülök meghallgatni egy teljes lemezt egészében, nem csinálok playlisteket vagy ilyesmi. Tudom, hogy most már kevesebb hangsúly esik a lemezegészre, szóval a jövőben meg kell tanulnom elvonatkoztatni ettől. Lehet, hogy 10 év múlva már nem is lesznek lemezek, csak dalokat adunk majd ki egymás után.
Tegan: Ha rajtunk múlik, mi mindig klasszikus lemezeket fogunk csinálni. A rengeteg extrától, amit sokan a lemezeikre tesznek, én úgy érezném, valamit elveszünk azoktól a daloktól, amiket eredetileg az albumra választottunk. Mi ezt ösztönösen csináljuk így, és szerintem ez az egyik, ami továbbvisz minket. Úgy értem, rengeteg zenekar feloszlik például tizenakárhány év zenélés után, mi pedig egyre többet akarunk belőle, egyre inkább olyan dalokat akarunk írni, amihez mindenki tud valamilyen módon kapcsolódni… Szeretnénk megírni az új We Are The Worldöt. (nevetnek)
Aggódtatok amiatt, hogy a rajongók, akik hozzá voltak szokva az előző lemezeitek indie-rock stílusához, rosszul fogadják majd a Heartthrob poposabb zenei irányát?
Sara: Számítottunk rá, hogy lesznek néhányan, akiknek nem tetszik majd a váltás, de azt gondoltuk, nagyobb rizikó, ha ugyanazt csináljuk, mint eddig. Ha egy olyan lemezt készítettünk volna, ami beleillik a The Con vagy a Sainthood sorába, sokkal több kedvelőnket veszítettük volna el, és valószínűleg feleannyira sem lett volna sikeres az egész. A pályánk elején például rengeteg akusztikus dalt írtunk, és amikor elkezdtünk szintetizátort meg elektromos gitárokat használni, sokan ellenkeztek, de szerintem ez nem baj. Úgy voltam vele, hogy rengeteg banda csinál akusztikus zenét, aki arra vágyik, hallgasson ilyet, ettől nem fogom telesírni a párnám, értitek (nevet). Én például imádom a popzenét, meg az elektronikus zenét, és ha mondjuk Bruce Springsteen, akiért szintén odavagyok, csinálna egy ilyen albumot, azt mondanám: „Na végre, ez az!”, míg mondjuk a mostohaapám, aki egyáltalán nem hallgat ilyen zenét, fújolna.
Mindig megvan annak az esélye, hogy egy váltással elveszítesz valakit a régiek közül, ugyanakkor sok új rajongót is szerezhetsz vele, így lehet, hogy jobban megéri váltani, mint az unalmas, bevett dolgokat csinálni.
Tegan: Ez a király a zenekarunkban, hogy sokrétű. Tudom, hogy ezt mindig elmondom, de gondolj csak bele: az elmúlt 10 évben 50 különböző zenésszel dolgoztunk együtt, 7 albumot csináltunk, mindegyik máshogy hangzott, körbeutaztuk a világot nagyjából 25 banda előzenekaraként, köztük olyan művészek is voltak mint mondjuk Neil Young vagy a The Killers. Ebből adódik, hogy a közönségünk is nagyon sok helyről jött össze. Amúgy szerintem ők is számítottak erre a váltásra, ezt igazából csak az újságírók szokták így felfújni. Jó, Sarának igaza van, voltak olyanok, akik azt mondták (elvékonyított hangon folytatja): „Én azt a hangzást akarom, ahogy ’99-ben szóltak!”… Haver, akkor hallgasd meg azt a lemezt!
Sara: Furcsa egyébként, hogy amikor ilyen zenészekkel dolgozunk, még ennyi idő után is csak szoktatjuk magunkat a gondolathoz, hogy nem rajongók vagyunk többé. Ott van például Taylor Swift vagy Katy Perry. Van körülöttük egy különös energiamező, amitől úgy érzed, mintha mondjuk politikusok lennének, vagy valamilyen szuper fontos emberek. Nekünk még teljesen új ez a popos közeg, de sokat segít, hogy ezek a művészek valójában két lábbal a földön állnak, és végtelenül kedvesek. A popzenében egyébként is mindenki ilyen, és ezzel nem azt mondom, hogy az indie zenészek barátságtalanok, de a pop előadók azonnal régi barátként üdvözölnek. Megadják a számukat, ismerősnek jelölnek, vagy követnek a közösségi oldalakon, szóval sokkal közvetlenebbek.
Említettétek, hogy minden albumotok valamiben különbözik vagy máshogy szól, mint az előzőek. Ha már ennyire bejött a popvonal, a következő albumnál maradtok majd ennél, vagy valami mást terveztek?
Sara: Vicces, hogy ezt kérdezed, mert nemrég futottunk össze Greg Kurstinnel, aki a legutóbbi lemezünk producere, és azonnal nekiestem, hogy „Ugye a következő albumot is vállalod?”, pedig általában nem dolgozunk ugyanazzal a producerrel kétszer. Én nagyon a magaménak érzem ezt a lemezt, és a zenei irányt, ami felé most elmozdultunk, szóval ha holnap kéne döntenem, biztos, hogy ennek a lemeznek a B oldalát készíteném el (nevet). Még mindig úgy érzem, hogy rengeteg kiaknázatlan terület van benne, de nem tudom, mondjuk két év múlva hogyan fogunk érezni. Lehet, hogy egy country lemezt csinálunk majd, ki tudja.
Interjú: Németi Noémi
Fotók: Biczó Andrea
