Ne higgy a hype-nak! - II.
Ne higgy a hype-nak! – 11 zenei projekt, amelyek úgy tűntek el, ahogy kilőtték őket – 2. rész
„Ha nem akarjátok látni a jövő zenekarát, most távozzatok!” – Lee Newell, a Viva Brother egykori frontembere egyik korai koncertjén ezt a mondatot intézte közönsége felé. Teljesen mindegy volt, hogy maradtak-e vagy sem, egész biztosan nem a jövő zenekarát láthatták. A Ne higgy a hype-nak! című cikksorozatunk (amelyben 11 olyan előadót mutatunk be, akiket sikerült az egekig magasztalni, és a jövő nagyjaiként emlegetni, hogy azután ne legyen belőlük semmi) első részét már kilőttük, most pedig itt van a második fele további majdnem híres előadókról!
Uffie
A MySpace a cikksorozatunk előző részében már előjött. 2005 környékén ez volt a legnépszerűbb közösségimédia-oldal, és az akkori amatőr előadók és zenekarok könnyen elérhető platformja zenéjük terjesztésére. Ennek az oldalnak köszönhet sokat Calvin Harris vagy épp Uffie (azaz Anna-Catherine Hartley), akinek Pop the Glock című száma volt „A nagy MySpace-sláger”, amelyre le is csapott a nívós, francia elektroelőadókat tömörítő kiadó, az Ed Banger Records. Hiába fűződtek hozzá olyan remények, hogy a jövő popsztárjaként új színt hoz a popzenébe, ugyanis teltek az évek, de első lemeze nem akart megszületni. Az időközben teljesen elfeledett és érdektelenné vált Uffie végül 2010-ben jelentette meg első és mai napig egyetlen nagylemezét, a Sex Dreams and Denim Jeans-t, amely finoman szólva sem teljesítette az elvárásokat, ez pedig nem is csoda, hisz maga az előadó is utálta az egész nyűglődést vele. Később Ke$hának kellett magyarázkodnia, mivel a Tik Tok című dala eléggé hasonlított a Pop the Glockra. A lemez megjelenése után nem igazán lehetett hallani róla, egészen ez évig, ugyanis bejelentette visszatérését (erről itt írtunk), majd február 22-én meg is jelentette Tokyo Love Hotel című EP-jét. Uffie így tekint vissza arra az időszakra:
Nem voltam boldog, és azt hiszem, ez nagyon gyorsan egyértelművé vált. Egy picit olyan érzés volt, mint a gyermekrabszolgaság, csak én tettem magam azzá. Nem álltam készen rá. Nem láttam magam előadóként.
Terris
„2000 első új sztárjaiként” került az NME címlapjára még 2000-ben az akkor teljesen ismeretlen, walesi Terris. A szép szavakat nem fogta vissza a magazin az együttessel kapcsolatban, és egészen addig ment, hogy a 21. század Joy Divisionjének lett kikiáltva a „Kóstolj bele a jövőbe!” című cikkében. Ha életedben nem hallottál a Terrisről, nyugi, nem vagy egyedül: hiába az egyre növekvő népszerűség és turné a Coldplay-jel (ahol a Coldplay volt az előzenekar!), a debütáló lemez megjelenése elkezdett húzódni. Mikor kijött 2001-ben a Learning to Let Go, már senki sem emlékezett az együttesre, a magazinok nem cikkeztek olyan vadul a bandáról, és egy áttörő slágerre se futotta. Hogy most mi történik a tagokkal? Annyit tudunk, hogy Neil Dugmore egykori gitáros Soundcloud-oldalára pakol fel néha ezt-azt, többek között a Precariat Blues–t, amely egy poszt-Terris szerzemény Gavin Goodwinnel, a hajdani énekessel.
Viva Brother
Ha létezne egy „Mi szükséges egy britpop zenekarhoz?” című útmutató könyv, akkor a Viva Brother egész biztosan oldalról oldalra szigorúan tanulmányozva alkalmazta azt: Lennon-napszemüveg, nyakig begombolt, 90-es éveket idéző ing, Gallagher-frizura és az ehhez hozzátartozó arrogáns attitűd. A tagok viszont nem jöttek rá arra, amire Miles Kane igen: Liam Gallagher csak Liam Gallagher tud lenni. A Viva Brotherért is természetesen az NME felel, amely 2011-ben borítóra tette a teljesen ismeretlen, akkor még szimplán Brother néven futó bandát azzal a szalagcímmel, hogy „A Nagy Brit Gitárzenekar visszatérése„. Ez volt a banda aranykorszaka: a srácok turnéztak, eljutottak az USA egyik legmenőbb késő esti show-jába David Lettermanhez, de mégsem kezdték el átütni a falat. A tagok saját magukat kezdték el parkolópályára tenni, hála az egyrészt borzalmas dalszövegeiknek, másrészt a nagyobbnál nagyobb arcú interjúikkal, ami egyáltalán nem állt jól nekik (nem úgy, mint Liam Gallaghernek). Mindennek tetejébe még a zenéjüket is képesek voltak gritpopnak elnevezni. A beszédes címmel ellátott debütáló anyagot, a Famous First Words–t végül lehúzták a kritikusok, a Viva Brother pedig szépen eltűnt, a közönség legnagyobb örömére. Feloszlásuk után a frontember, Lee Newell és a dobos, Franklin Colucci Lovelife néven próbált szintipop karriert építeni az USA-ban, majd, ha csak kevés időre is, de a Viva Brother visszatért: 2017-ben megjelent az évek óta fiókban pihenő második lemez II címmel, és a srácok adtak egy koncertet a londoni The Garage-ban. Newell jelen pillanatban XYLØ-nak segít be, és egyébként így emlékezik vissza erre az időszakra:
Azokat a Brother-dalokat nagyon gyorsan írtuk meg, azt se tudtuk, mit csinálunk – semmiről sem szóltak. Csak számok. Nem volt semmi, amiről énekelni tudtam volna. Az életem rendben volt. Együttesben akartam lenni, de nem éreztem úgy, hogy van üzenetem – csak rocksztár akartam lenni. Az nem én voltam. Fogalmam sincs, miért csináltam. Talán azért, hogy bizonyítsak magamnak?
Test Icicles
2005-ben rengeteg új, jó zenekart ismerhettünk. Ebben az évben debütált a Bloc Party, a Kaiser Chiefs vagy éppen a Test Icicles. Ebből az indie-hullámból a dance-punk zenéjével tűnt ki, és kezdetben sikeres is volt a brit banda. Tudott szállítani egy-két állandó buliszámot, illetve telt házas, őrült koncerteket, de még mielőtt igazán kinőhette volna magát, első lemeze megjelenése után feloszlott a Test Icicles. Az együttes egykori tagja, Dev Hynes (aki ezek után Lightspeed Champion néven indított indie-folk projektet, majd Blood Orange néven folytatta nyolcvanas éveket idéző funkos, szintpopos, R&B zenéjével) 2006-ban az NME-nek még azzal magyarázta a különválást, hogy bár az emberek rajongtak a zenéjükért, de ők maguk, nos, nem igazán. Ez nem volt igaz, ugyanis a 2010-ben a Cherwell blognak adott interjújában elmesélte, hogy ezt csak azért mondta, hogy befogja a száját a riporter. Ennek pont az ellenkezője volt igaz, de őket mindig túlanalizálták. Sam Mehran, a Test Icicles egyik alapítója 2018-ban elhunyt.
The Bravery
A 2000-es évek nagy indie zenekarait nemcsak Nagy-Britannia termelte bőségesen, hanem az USA is, azon belül is főleg New York adott mai napig fennálló és sikeres előadókat. A The Strokes 2001-es Is This It?-je indította be gyakorlatilag az indie-hullámot, de kitermelődött többek között a Yeah Yeah Yeahs, az Interpol és 2005 legagyonsztároltabb és igen nagy reménységű együttese, a The Bravery. A srácok new wave-s szintidallamai azt sejtették, hogy New Order-rajongókkal van dolgunk, miközben a frontembernek, Sam Endicottnak egy olyan lemeze sem volt. A zenekar mindenesetre zeneileg ráérzett a korszakra, és jókor volt jó helyen. Az An Honest Mistake bulihimnusz után otthon is felfigyeltek az együttesre, de Nagy-Britanniában még sikeresebb volt, mint hazájában. Endicott így emlékszik vissza erre az időszakra, mikor még a kiadók harcoltak értük:
Olyan volt, mint a legszexibb csajnak lenni a bárban – mindenki szeret téged, de nem tudhatod, kit vehetsz komolyan. Annyival törődtünk, hogy olyan kiadót találjunk, amely ténylegesen kedvelt minket.
Pechjükre ezzel az egy számmal sikerült megtáncoltatni a MySpace-slágerek naprakész rajongóit, és sokan kezdték azt érezni, hogy itt egy kiadó által kreált műanyagzenekarról van szó. Endicott saját bevallása szerint is az Island (ez az a kiadó, amellyel leszerződtek) két lábon járó dollárjelet látott bennük. Ez be is ütött nekik, a banda körüli izgalom is lecsökkent, végül pedig elfelejtődtek, Endicott pedig elment slágereket írni Shakirának és Christina Aguilerának.
Sigue Sigue Sputnik
A ’80-as évek new wave-je is tartogat számunkra egy hype-olt formációt, amely valószínűleg minden idők egyik legpofátlanabb bandája is egyben. Tony James basszusgitárosként kezdte Billy Idol punkzenekarában, a Generation X-ben, viszont amikor Idol úgy döntött, hogy meghódítja az USA-t, James hirtelen meló és pénz nélkül maradt. Így jutott el haverjaival a Sigue Sigue Sputnik ötletéig, amely mindenről szólt, csak a zenéről nem. James-ék mindent megtettek azért, hogy üres reklámzenét játsszanak, első megjelent dalukat, a Love Missile F1-11-et (amit Giorgio Moroder producerelt) így kommentálta azzal kapcsolatban, hogy miért azzal debütáltak:
Egyáltalán nem számított, melyiket jelentetjük meg, mert mindegyik dalunk ugyanúgy hangzik.
Extravagáns kinézetükkel és szórakoztató pimaszságukkal sikerült felhívni magukra a figyelmet, de ez lett az egyetlen igazi slágerük. A Sex Pistols egykori menedzsere, Malcolm McLaren szerint „jól néznek ki; baromi jól néznek ki az újságban. Az egyedüli probléma az volt, hogy rögzítettek egy anyagot„. Ez az album Flaunt It címmel jelent meg, amelyen a számok között reklámok hallhatóak. Így van, reklámok. Tony James természetesen ezt is félvállról vette: „A számaink így is olyanok voltak, mintha reklámok lennének„. Haragudni nem lehet rájuk, egyszeri viccnek jó volt, de ebből ennyit lehetett kisajtolni.
https://www.youtube.com/watch?v=PfHxsjH0bUI
