„Mindig bekerül egy zombi a hátsó ajtón keresztül” – Hangmás-interjú

A negyedik nagylemez – főleg az előzőekhez képest – rendkívül eklektikusra sikerült, mintha teljesen más lelkiállapotban készültek volna. Mégis az a furcsa, hogy ettől függetlenül van benne egy hangulati ív, ami nagyon fontos. Szerintetek mi az a kohéziós erő, ami egyben tartja az egészet?

László: Az eklektikusság egy bizonyos szempontból tudatos volt, mert mikor elkezdtük ezeket a dalokat írni, sokkal lazábban álltunk a dalszerzéshez, mint mondjuk a második vagy a harmadik lemez esetében. Türelmesebben meghallgattuk egymás ötleteit, aztán pedig kibontottuk őket.

Endre: Lehet azért érzed ezt az ívet, mert a dalsorrendnél azért figyeltünk arra, hogy legyen egy eleje meg egy vége a lemeznek, attól függetlenül, hogy a számok eléggé különböznek egymástól. Nem véletlenül került az Újratervezés például a legvégére, ami kicsit szentimentálisabb hangulatú, miközben az első két dal, a Tudom hogy hol lax és a Ginatonic a legtrashesebbek, legagresszívebbek.

László: Azt pedig csak utólag vettük észre, mikor összeállítottuk a dalsorrendet, hogy nagyjából megvannak a dalpárok, amik egy időben születtek. Például az 1993-at és az Újratervezést egy stúdiózás alatt vettük fel, de egymás mellé került az Éhség és a Laura Palmer is, amikben vannak hosszabb instrumentális részek, és ezek is egyszerre születtek. És pont az első két dal, amiben a punkosabb, elektrósabb surf-rock alapok vannak, azok is egy párt képeznek.

Endre: A Budapest Callingot és a Fuck Barcelonát is egymás mellé szerettem volna rakni. Ha már két város, akkor egymás mellé kívánkozik. (nevet)

A stílusok közt is kicsit csapongtok ezen a lemezen. Volt esetleg olyan, hogy annyira szélsőséges irányba mentetek el, hogy azt mondtátok, na ezt azért mégsem kellene?

Endre: Igen, volt néhány dal, ami végül sosem készült el, mert úgy éreztük, már nem lenne Hangmás, amit csinálunk.

László: Sőt, a Laura Palmernek volt egy korábbi verziója is, amit demóként fel is vettünk. Aztán néhány hónap múlva elővettük, és rájöttünk, hogy ez önmagában kevés, valami plusz hangulatot kell bele vinni. Ekkor jött az ötlet, hogy vigyük bele ezt a dolgot, amit én csak Tarantinós füstös hangulatnak hívok. Ebben a megközelítésben pedig elkészítettük a végleges dalt, ami végül a lemezre került.

Endre: Nem akartunk olyan dolgokat sem csinálni, amire rá tudják húzni, hogy darkos, mert ebből a jelzőből elegünk lett az utóbbi években. Le akartuk végre vetkőzni a párhuzamokat a ’80-as évek dark zenéivel, mert egyszerűen meguntuk. A zenénkben mindig is több volt ennél.

Szintén újdonság, hogy a dalok többségét élőben vettétek fel. Egy-egy ilyen dalt hányszor játszottatok fel? Volt olyan, hogy a könyökötökön jött ki az egész?

Endre: Szerencsére ez elég jól ment, csak 4-5-ször játszottunk fel egy-egy dalt. Nem is akartuk volna többször, mert azt vettük észre, hogy általában az első egy-két feljátszás sikerült a legjobban. Akkor friss igazán a dolog, utána már csak rutinból megy.

László: Engem ez meg is lepett, azt hittem, nagyobb kihívás lesz a zenekar számára. Féltem, hogy ki fognak jönni a csúszkálások, amik koncerten esetleg nem tűnnek fel, de felvételről ki lehet szúrni a hibákat. Sándor Dani, a producerünk is mindig már a második-harmadik feljátszás után azt mondta, az ő részéről megvan, de ha szeretnénk, még eljátszhatjuk párszor. Egyébként szerintem ez egy nagyon jó ötlet volt a részéről, hogy tulajdonképpen ránk parancsolt, hogy élőben játsszuk fel a dalok többségét, mert nagyon jót tett a lemez hangzásának és a végeredménynek.

Endre: Előkerült persze a metronóm a dobosunk, Gergő fülébe, és az összerántotta a dolgokat.

Ha megnézzük a diszkográfiátokat, pont két év telt el minden lemezetek közt. Van bennetek egy beépített biológiai óra, ami miatt pont kétévenként álltok készen egy új anyag megjelentetésére?

László: Nem arról van szó, hogy muszáj. De ez kell ahhoz, hogy egy zenekar ne laposodjon el, hogy ne váljon céltalanná. Időről időre kell valami izgalmasat csinálni, és ezalatt nem csak azt értem, hogy a közönség igényli, hanem magunk miatt is. Ha sokáig csak a régi számainkat játszanánk, akkor számunkra is lapossá válna.

Endre: Ez hajt minket előre, hogy új dalokat készítsünk. Ahhoz pedig általában két év kell, hogy ebből érdemes legyen csinálni egy albumot.

László: Ez valamilyen szinten magunkra van kényszerítve, hogy próbáljuk tartani ezt a két évet, mert ha ezt nem mondanánk ki, lehet, hogy három évet eltötyörésznénk egy lemezzel, feleslegesen.

Endre: Emellett két dolog van, amiért érdemes zenélni: az egyik, hogy dalokat írjunk, a másik pedig a koncertezés. Ez a kettő pedig összefügg, mert ugyanazokkal a dalokkal nem lehet évekig elszélhámoskodni, a közönség észreveszi. Igénylik ők is az újat.
Az új lemez kapcsán pedig végre kibírtuk, hogy ne kezdjük el játszani idő előtt ezeket a dalokat. Inkább elővettünk régieket a koncerteken, az újakból pedig egy-kettőt csempésztünk csak bele. Az olyan számokat pedig, amikkel nem voltunk elégedettek, átdolgoztuk. Ilyen például a Haiku, ami nem tetszett, ahogy az albumon szólt, ezért kitaláltunk hozzá egy kicsit dubos lüktetést. Emiatt engem egyébként ez a szám kicsit a Bauhaus Bela Lugosi’s Dead című dalára emlékeztet. Így végre sikerült az, ami korábban sosem: előjöttünk egy olyan lemezzel, amin van öt-hat olyan dal, amit élőben korábban még nem játszottunk.

Az album anyagát a hétvégén már bemutattátok Pécsett. Nem volt furcsa eljátszani egy olyan anyagot elejétől a végéig, amit a közönség még nem ismerhet annyira?

Endre: A koncert első felében sokkal jobban kellett koncentrálni. Ezeket a dalokat végre élőben eljátszani egy teljesen más lelkiállapotot jelentett. Nekem szokott olyan lenni a régebbi daloknál, hogy annyira bennem van már, hogy észre sem veszem, melyik versszaknál tartok, hanem történik magától az egész. Emiatt el tudja magát engedni az ember. Az új daloknál pedig még koncentrálni kell, de pont emiatt volt érdekes. Kicsit olyan volt, mintha két koncert lett volna, az első felében a lemezt elejétől a végéig lejátszani sokak szerint talán túl bátor dolog is volt.

László: Korábban mi is úgy csináltuk, hogy az új lemezről kiválasztottuk azokat a dalokat, amik élőben jól működnek, és azokat elhelyeztük a meglévő setlistbe. Pécsett tényleg furcsa volt az első kilenc szám alatt, hogy mi is koncentráltunk, és a közönség is jobban figyelt, míg a másik fele nyilván felszabadultabb volt. De egy lemezbemutatón szerintem mutassa be az ember a lemezét. (nevet)

A Fuck Barcelona és az 1993 című dalotok is tulajdonképpen a külföldre történő emigrálás tematikája körül forog. Ez a téma ennyire szerves része a mindennapjaitoknak?

László: A Fuck Barcelona azt a témát dolgozza fel, hogy manapság sokan mennek külföldre szerencsét próbálni, akár egy sokkal bizonytalanabb, „alantasabb” munkát bevállalva, annak reményében, hogy felszabadultabb légkörben élhetnek ott. Én sosem vágtam bele ilyenbe, inkább annyiban érint minket, hogy rengeteg ismerősünk viszont kipróbálta. Valakinek bejöttek a számításai, és azóta is ott él, de sokan úgy jöttek vissza, hogy talán még jobban besüppedtek a tanácstalanságba. Ennyiben vagyunk csak érintve a témában.

Zenészként sem vágytok külföldre? Itt nyilván be vagytok bizonyos keretek közé szorítva, egy egészen kicsi magyar piacon.

László: Nagyon szívesen utazok vagy játszom külföldön, ha van rá lehetőség, de a magyar szövegek azért bekorlátozzák ezeket a lehetőségeket is. Másrészt pedig nagyon előremutató példát más magyar zenekaroktól nem láttam az elmúlt 8-10 évben, amit követendőnek tartanék. Biztos izgalmas időszakot élnek át a külföldre költöző magyar zenekarok, de nagy érdemi változást még nem láttam.

Érdekes statisztika, hogy majdnem minden lemezeteken szerepelnek zombik: Juhú! (Funeral Party Budapest); Zombie Disco (Valaki ma este megsérülhet); Budapest Calling (Hangmás). Nem néztek kicsit sok trashmovie-t?

Endre: Jó, hogy mondod, mert pont vasárnap jön ki a Walking Dead negyedik évada! Imádom a zombi témájú filmeket, sorozatokat, valószínűleg onnan jön. Innen a fejemből hátulról. Mindig bekerül egy zombi a hátsó ajtón keresztül.

László: Bezombulsz.

Endre: Igen, egyébként van ez a kifejezés is, a zombinak is van mindenféle értelmezése. De érdekes hogy a harmadik lemezen nem voltak zombik. Át kell írnom az egyik számot! (nevet)

Az Éhséget a Farkas című film ihlette, de ott van a lemezen például a Laura Palmer is, és ha megnézzük akár a videoklipeiteket, akár a színpadi megjelenéseteket, akkor úgy tűnik, a vizualitás fontos szerepet játszik az életetekben. Ez mennyire igaz?

Endre: Én nagyon vizuális típus vagyok. Mikor írok egy szöveget, elképzelek hozzá egy kisfilmet, mintha egy klip lenne már a fejemben. Sokszor úgy jön a szöveg, hogy előbb a kép van meg, a sztori, és utána azt írom le, de nem úgy, mintha valaki mesélné, hanem inkább a főszereplő szemszögéből, például hogy érzi magát abban a pillanatban. Innen jönnek mindenféle filmes hatások.

László: A zeneszerzésben ezek nem kerülnek konkrétan kimondásra, nem úgy írjuk a dalokat, hogy ez legyen olyan hangulatú, mint az ilyen meg olyan film. Akkor kezd egyébként is inkább körvonalazódni egy szám, mikor már nagyjából tudjuk, hogy milyen hangulatot szeretnék megfogni. Ha az megvan, akkor a dal már írja saját magát.

Endre: Előbb szokott kész lenni a zenei rész, és arra írom a szöveget. Nyilván amilyen hangulatú a zene, olyan sztorit képzelek el hozzá.

És arra még nem gondoltatok, hogy legyenek háttérvetítések a koncerteken?

Endre: Próbálkoztunk régebben ilyenekkel, és nem rossz dolog, de engem valahogy mindig inkább az ambientes, elszállós, pszichedelikus koncertekre emlékeztet. Ezért nem is nagyon gondolkozunk ilyenekben. Volt olyan, hogy a dalszövegekből bizonyos szavakat kiszedtünk, és azokat vetítették mögénk. Ez persze attól is függ, hogy az adott hely, ahol játszunk, milyen felszereltséggel rendelkezik. A Merlinben például jól meg lehetett csinálni. Viszont szerintem anélkül is működik, talán még zavaró is lenne.

László: Maga a zene hangulata és a zenekar színpadi jelenléte – Endrével az élen – látványban azért megtalálja a helyét. Én nem igénylem, hogy ezt a látványt még kiegészítsük olyan „zavaró tényezőkkel”, ami elvonja a közönség figyelmét.

Ha már a vizualitásnál tartunk, a lemez fizikai formátumban is megjelent, és egy nagyon szép arany borítást kapott. Ez milyen ponton kapcsolódik magához a lemez anyagához? Vagy csak a tutira mentetek, hogy legyen egy aranylemezetek?

Endre: Ez egy vicc. Igen, aranylemezt akartunk csinálni, ezért megcsináltuk magunknak.

László: Kapcsolódik azért a rajta lévő zenéhez is. Ezzel az albummal mind zeneileg, mind a szövegek tekintetében visszatértünk az iróniához. A lemezborító is jól visszaadja ezt, passzol ehhez a hangulathoz ez az arany borítás, abból is a csicsásabb fajta, szórja-veti a fényt. Ez az irónia egyébként meghatározta az elmúlt két évben a dalírási folyamatot és a hangulatunkat is. Pont ezért is állítom ezt a lemezt párhuzamba az első albumunkkal, mert ott volt még jellemző ez az ironikus zenei és szövegi megoldás. Például a We Are Modern című számnak már a címében is rengeteg az irónia, de nyilván senki nem gondolja azt sem véresen komolyan, hogy Veronika meg akar halni.

Endre: Igen, ennek az arany borítónak annyi az üzenete, hogy mi sem vesszük ezt halál komolyan.

Lemezbemutató koncert október 11-én a Corvintetőn, esemény itt!

Interjú: Biczó Andrea
Fotók: Csillag Patrik

Címkék: hangmás, lemezbemutató, album, interjú, corvintető, lemez