„Minden egy New York-i lemezboltból indult” – Crystal Stilts interjú
A naptár szerinti tél utolsó napján adta első magyarországi koncertjét a New York-i Crystal Stilts. Még mielőtt a zenekar megismertette New York legmocskosabb és legsötétebb sarkainak zenéjét a Kuplungban szép számban összegyűlt közönséggel, a két alapító tagot, Brad Hargettet és JB Townsendet faggattuk a kezdetekről és az utolsó albumról. Kiderült az is, miért nem hallgatnak gitárzenét, és hogy hogyan viszonyulnak kritikákhoz valamint a jelenlegi zenefogyasztási szokásokhoz.
A Brad Hargett (ének) és JB Townsend (gitár) közötti barátság ugyan még Floridában köttetett, ám közös zenekaruk, a Crystal Stilts sztorija már New Yorkban indult 2003-ban. A Crystal Stilts csak 5 évvel a megalakulás után, 2008-ban jelentette meg első, „rendes” nagylemezét, az Alight Of Nightot, ami azonnal blogkedvenccé tette a zenekart. Az akkori sikerekben nagy szerepe volt az időzítésnek, hiszen 2008 környéke kedvező időszak volt a gitárzaj mögé bújtatott popzenének. Akkoriban tűnt fel a Wavves, a No Age, a Vivian Girls vagy a Times New Viking. Abból a „színtérből” már egy-egy zenekar fel is oszlott időközben, van, amelyik más zenei irányba fordult, a Crystal Stilts azonban (5 tagú zenekarrá bővülve) maradt, és február utolsó estéjén monoton psych-popjával kicsit a budapesti közönséget is bekísérte New York sötétebb zugaiba.
A Crystal Stilts kezdetben a kettőtök projektje volt. Miért döntöttetek úgy, hogy rendes zenekart toboroztok magatok köré?
Brad Hargett: Nem volt más választásunk (nevet). De tényleg, normálisan akartunk megszólalni a koncerten, erre pedig ketten nem lettünk volna elegek.
JB Townsend: Eleinte ilyen sima lábdob-gitár kettősben gondolkodtunk. Amúgy is szeretjük az egyszerűen megszólaló zenéket, de aztán egyre nehezebben tudtuk volna ketten megvalósítani azt, amit elképzeltünk. A gitártémák bonyolultabbak lettek, ezért szükségünk volt másokra is, hogy folytatni tudjuk, és hogy fel tudjunk lépni.
Hogyan választottátok ki a többieket, hogyan ismertétek meg őket?
BH: Mi JB-vel már Floridából ismertük egymást, és a sors úgy hozta, hogy nagyjából egyszerre költöztünk New Yorkba a munka és a suli miatt. Sokat lógtunk egy bizonyos SoHo-beli lemezboltban, a Rocks In Your Headben. Itt rengeteg jó arccal megismerkedtünk. Minden ebből a lemezboltból indult. Itt ismertük meg Kyle-t (Kyle Forester, billentyűs – szerk.), ő ebben a boltban dolgozott. De a másik két tagot is: Andy-vel (Andy Adler, basszusgitár) és Keegannel (Keegan Cooke, dob) is ezen a társaságon keresztül találkoztunk. Az első EP-ink kiadóját, és az első támogatóinkat is ennek a helynek köszönhetjük, szóval tényleg nagyszerű emberekkel hozott össze a sors ebben a körben. A bolt azóta sajnos bezárt.
JBT: Ez volt az első törzshelyünk New Yorkban a költözésünk után.
Beszéljünk kicsit az utolsó lemezetekről, a Nature Noir-ról: egészen más hangulatú, mint az azt megelőző album. Más hatásokat mutat, csendesebb, higgadtabb zenének tűnik a nagyívű In Love With Oblivionhoz képest. Mi állt a váltás hátterében?
JBT: Tudod, nagyon egyszerű ugyanazt a lemezt kétszer megcsinálni. Ezt mindig el akarjuk kerülni, ezért a Nature Noir például egész más módszerrel született, mint az előző albumaink. Most egy rövidebb anyagot akartunk kiadni. Sok dolgot vettünk fel, de ez a 10 szám volt, ami egységes lemezzé állt össze a fejükben. Volt egy előzetes koncepciónk a hangzásról, ennyiben tudatos volt a váltás.
Ha jól tudom, te, Brad a szövegekért, JB pedig a zenéért felelős a zenekarban. A többiek mennyire részesei a dalírás folyamatának?
JBT: Nem csak én írom a dalokat, a többiek is abszolút részesei az alkotófolyamatnak. Én inkább gitártémákkal, vagy csak egy hangulattal, ötlettel érkezem a próbákra, ezeket aztán közösen gyúrjuk egy dallá. Szóval nem mi ketten irányítjuk a zenekart, nincs vezető a bandában, ha erre gondolsz. Mindenkinek van beleszólása abba, hogy milyen irányba haladjunk egy adott számmal.
Miért váltottatok kiadót? Nem vagytok az a tipikus „Sacred Bones-os zenekar”. (A Crystal Stilts utolsó lemeze a neves Sacred Bones kiadónál jött ki. A kiadó hírnevét főleg a nívós experimentális kiadványainak köszönheti, de a Sacred Bones adja ki például Zola Jesus, David Lynch vagy a The Men aktuális albumait is. – szerk.)
BH: Ez igaz, nem vagyunk tipikusan Sacred Bones zenekar, de előtte sem voltunk az a tipikus Slumberland (a Crystal Stilts korábbi kiadója- szerk.) együttes. A váltás mögött nem volt semmiféle szakmai ok. Inkább arról van szó, hogy könnyebb egy olyan kiadóval együttműködni, amivel egy városban vagyunk. A Slumberlanddel továbbra is nagyon jóban vagyunk, de ők a nyugati parton, Kaliforniában vannak, így sokkal egyszerűbb most a Sacred Bones-szal kapcsolatot tartani. A Sacred Bones-hoz már régóta baráti viszony fűz minket, és az egyik EP-t (Radiant Door EP) – csak olyan próbaképpen – náluk jelentettük meg. Annyira bejött az együttműködés, hogy adta magát, hogy náluk maradjunk.
Azon az EP-n feldolgozások is voltak, a koncertjeiteken is játszotok feldolgozásokat?
JBT: Igen, sokszor játszunk feldolgozásokat, ez mindig egy jó feladat a zenekar számára. Bár Brad hangi adottságai miatt korlátozottak a lehetőségeink… (nevet)
BH: Ez igaz, nálunk ez nem úgy megy, hogy rábökünk valamelyik kedvenc számunkra, és utána el is készítjük belőle a feldolgozást. Sok dal meghaladja a képességeimet, ez nem titok, úgyhogy általában olyan számokat dolgozunk fel, amiket el tudok énekelni.
JBT: Azért is szeretjük ezt a műfajt, mert így legalább kicsit rácáfolhatunk arra az általános vélekedésre velünk kapcsolatban, hogy mi biztos csak Joy Division és Jesus and The Mary Chain lemezeket hallgatunk. Kezdetben minden kritika ezt a két nevet említette velünk kapcsolatban. De mi sok minden mást is szeretünk, ezt is ki akartuk/akarjuk fejezni ezekkel az elsőre meglepőnek tűnő dalválasztásokkal. (A Crystal Stilts dolgozott már fel például klasszikus, amerikai country-t is. – szerk.)
Elolvassátok a rólatok írt lemezkritikákat? Érdekelnek titeket ezek az újságírói vélemények?
BH: Elolvassuk és követjük a rólunk szóló kritikákat, de ennek semmilyen hatása nincs a zenénkre.
JBT: Én kifejezetten szeretem a színvonalas zenei témájú írásokat. Sokat olvasok ilyen témában. Ami pedig a rólunk készült írásokat illeti, képzelheted milyen jó érzés, ha valami érdekeset és találót olvasol a saját dolgaidról. Szóval nekem semmilyen problémám nincs a kritikákkal és a zenei újságírással.
De mint hogy létezik jó és rossz zene is, ugyanígy létezik nagyon jó és nagyon rossz zenei újságírás is.
Követitek a mai zenei történéseket? Frankie Rose (róla itt írtunk korábban) például egy ideig dobolt a zenekarban, az ő karrierjét figyelemmel kíséritek?
JBT: Frankie 2009-ben volt a dobosunk, de aztán kilépett a zenekarból, mert a saját dolgaira akart inkább koncentrálni, a dobolás nyilván nem elégítette ki.
BH: Frankie-vel azóta is jóban vagyunk, szeret a bandával lógni, de érthető módon neki más tervei voltak, és nem akart a dobok mögött ragadni. Hogy követjük-e a karrierjét? Nekem speciel az első önálló lemeze bejött (Frankie Rose and the Outs), annak ellenére, hogy nem volt igazán jó a kritikai visszhangja. Az új lemezeit is hallottam, de azok már nem állnak annyira közel az én zenei világomhoz. Azok dark-wave-es, 80-as éveket idéző lemezek, de nincs ezzel semmi baj. Amúgy sem nagyon hallgatunk indie-popot.
Akkor miket hallgattok? Ezek szerint nem igazán érdekel titeket a tág értelemben vett indie szcéna?
JBT: Azt nem mondanám, hogy nem érdekel minket ez a vonal, egyszerűen csak nem nagyon hallgatunk ilyesmit a szabadidőnkben. Követjük az eseményeket, hiszen a mi zenénk is ebbe a stílusba tartozik. Tiszteljük például az olyan bandákat mint a Deerhunter vagy a Hundred Waters, de például nem vásárolunk ilyen stílusú lemezeket.
BH: Mindannyian nagy rajongói vagyunk például a Broadcast zenekarnak. Szerintem ők minden idők egyik legjobb együttese voltak, nagyon nagy kár, hogy Trish már nem él (Trish Keenan, a Broadcast énekese 2011-ben, 42 évesen hunyt el). Én amúgy alig hallgatok olyan zenéket, amiben ének van. Sok experimentális vagy drone zenét szoktam inkább hallgatni. De nagyon kedvelem a hiphopot is. Ras J és Gaslamp Killer cuccait eléggé csípem például. Szóval nem igazán hallgatunk gitárzenéket, de azért ismerjük a fontos neveket.
10 éve alapítottátok a Crystal Stilts-t, a zeneipar és a zenei kiadványok terjesztése azonban nagy változásokon esett át ebben az időszakban. Hogyan viszonyultok ezekhez a változásokhoz? Mi a véleményetek az új streaming szolgáltatásokról, mint a Spotify vagy a Deezer?
JBT: Szerintem sokan túllihegik ezt a témát. Tény, hogy kevesebb pénz van a zeneiparban, de ez szerintem törvényszerű volt. Ha megnézed mondjuk a 1993 és 2000 közötti időszakot, folyamatos növekedést látsz. A bevételek egyre csak nőttek. De minden ilyen felemelkedésnek vége szakad egyszer. Így történt a zeneiparral is, ami a technikai változások miatt most átmenetei állapotban van.
Nem akartunk soha meggazdagodni a zenélésből. Azok a művészek, költők, zenészek akiket nagyra értékelek, mind szegények voltak.
Úgyhogy nem zavar, hogy most nincs annyi pénz a lemezeladásban. Az internet pedig érdekes kérdés egy hozzánk hasonló együttes szempontjából. Tény, hogy az emberek kevésbé figyelnek oda arra, amit hallgatnak, hiszen nem kell hónapokat várniuk valamire, nem fizetnek érte, csak felmennek valamelyik zeneszolgáltató oldalra és ingyen meghallgatják. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az internet adta lehetőségek nélkül nem is jutottunk volna el idáig. Ha akkor nem kapja fel néhány arc és néhány blog a számainkat, akkor talán már nem is létezne a Crystal Stilts. Manapság könnyű eljutni az emberekhez, de nagyon nehéz kitűnni. New Yorkban például iszonyú sok banda van, ahhoz, hogy kitűnhess valamivel főként az kell, hogy egy szerencsés pillanatban az internet szárnyra kapja a zenéd.
Először turnéztok Kelet-Európában. Hogy tetszik eddig?
JBT: Meguntuk a szokásos turnéútvonalakat. Kifejezett szándékunk volt, hogy olyan helyekre is eljussunk, ahol eddig még sosem jártunk. Tényleg izgatottak vagyunk, hogy itt lépünk fel.
BH: A Vásárcsarnokot akarjuk megnézni.
Az már ilyenkor zárva van.
BH: Francba. Kár, hogy csak ennyi időnk van itt.
Interjú: Bicsérdi Ádám
Képek: Craig Hull
