Lola Marsh
„Mi csak játsszuk a saját zenénket, ami nem foglalkozik sem országokkal, sem politikával” – Lola Marsh-interjú
A hazánkban már többször is megfordult Lola Marsh a héten ismét visszatért az A38 fedélzetére, hogy a sok helyről táplálkozó, könnyeden bájos és kellemesen romantikus dalaival újra elbűvölje a közönséget. A jó eséllyel világhír előtt álló izraeli indie-folk zenekar énekesével és frontasszonyával, Yael Shoshanna Cohennel, és gitáros dalszerzőjével, Gil Landau-val ültünk le a koncert előtt egy rövid beszélgetésre.
fotó: Komróczki Diána
Egy kicsit meglepett, amikor kiderült számomra, hogy téged nem Lola Marsh-nak hívnak, hanem ez az egész együttest takarja. Honnan jött ez a név?
Yael: A Lola Marsh inkább egy általunk elképzelt karaktert jelöl, nem egy konkrét név vagy ilyesmi.
Gil: Sokat gondolkodtunk a neven, én ez volt ami jól hangzott kimondva is.
Yael: A kettőnk közötti kapcsolatot is szimbolizálja ez a név, mivel nem akartuk a zenekart Gil-valaminek, vagy Yael-valaminek elnevezni, viszont a Lola Marsh név mindkettőnket megtestesíti.
Olvastam, hogy egy születésnapi bulin találkoztatok és kezdtetek el zenélni együtt, de mi volt az a pont ahonnan úgy éreztétek, hogy ebből egy komoly dolog is lehet?
Gil: Túlzás nélkül azt mondhatom, hogy egyből! (nevet) De tényleg, mindketten kerestünk valakit akivel tudnánk együtt zenélni és dalokat írni, szóval könnyen egymásra találtunk és egyből el tudtunk indulni. A harmadik próbánkon már meg is írtuk az első közös dalt, és aztán hetente nagyjából 4-5 alkalommal is találkoztunk és dolgoztunk a dalokon akár napi 12 órában.
Mikor volt az első koncertetek?
Gil: Nagyjából négy hónappal azután, hogy először találkoztunk.
Yael: Akkor már volt olyan öt-hat saját számunk, és mellé játszottunk covereket is.
Mivel Izrael mindig is szélsőséges megítélések alá esett, ezért van egy olyan sejtésem, hogy ha egy izraeli művész vagy, akkor az valamilyen szinten több jelentést, vagy prekoncepciót hordoz magában a közönség részéről, mint mondjuk egy belga, francia, vagy olasz művész esetében. Mit gondoltok erről, ti találkoztatok esetleg hasonló jelenséggel?
Yael: Értem, hogy mire gondolsz, de mi szerintem elég szerencsések vagyunk, és még nem találkoztunk egyáltalán ilyesmivel a közönség részéről. Mi csak játsszuk a saját zenénket, ami nem foglalkozik sem országokkal, sem politikával, az emberek pedig jól szórakoznak, ha tetszik nekik amit hallanak. A legtöbben nem is tudják egyébként, hogy izraeliek vagyunk, mert nagyon sokan meglepődnek, amikor mondjuk nekik. Igazából egyedül az újságírók szoktak ilyesmiről kérdezni minket…(nevet)
Láttam, hogy nagyon aktívan használjátok a közösségi médiát, minimum napi szinten osztotok meg dolgokat a Facebookon, az Instagramon vagy a Twitteren. Ugyanakkor sok előadó van, aki nem foglalkozik ezekkel, vagy egyenesen ellenzi az ilyen felületek használatát. Ti mit gondoltok erről az egész jelenségről, pro és kontra?
Yael: Hát ezt meg is értem a részükről, mert sokszor tényleg egy igazi fejfájás tud lenni, de máskor viszont csodálatos is. Szerintem ez a legjobb módja annak, hogy eljussunk a közönségünkhöz, de egy személyes úton keresztül. Például tegnap este egy szlovák lánnyal cseteltem rengeteget, aki a rajongónk volt és aztán a barátunk lett, most már 4 éve ismerjük őt. Szóval sok ilyen kis csoda lehetséges ennek köszönhetően, de máskor tényleg elég rossz is tud lenni…
Gil: Ebben is az egyensúly a legfontosabb szerintem mint mindenben, erről sokat szoktunk egymással beszélni. Ha már például a posztolás a zenéléstől, a dalírástól veszi el az időt, akkor az egy elég nagy probléma. Van egy barátom, aki szintén zenész, és ő nagyon ellenzi az ilyen közösségi oldalakat, neki azt szoktam mondani: – Nézd, az emberek bekedvelték az oldalad, azért, hogy valamit halljanak rólad – szóval adj nekik valamit! Nem kell folyton ezen lógni, de valamit azért kell néha mutatni magadból.
És mint mondtam, az egyensúlyt megtalálni ebben is, ez a legfontosabb.
fotó: Komróczki Diána
Hallottam, hogy sokat inspirálódtok western filmekből és filmzenékből. Ha a Lola Marsh mondjuk egy filmzene lenne, akkor milyen western-t vagy milyen filmet képzelnétek el hozzá?
Yael: Hm, azt hiszem valahol egy Wes Anderson és egy western film között lenne, amúgy is pont a Grand Hotel Budapest a kedvenc filmem, de tényleg, nem csak azért mert Budapesten vagyunk! (nevet)
Gil: Szerintem egy romantikus spagetti-westernhez, vagy egy Tarantinohoz pont jól illene.
Elégedettek vagytok a Remember Roses fogadtatásával?
Gil: Igen, eléggé, idáig pozitívak a visszajelzések.
Yael: Tudod, sokszor kérdezték tőlünk, hogy mikor jön ki az album, mert elég hosszú időbe telt nekünk elkészíteni, de most viszont rengeteg nagyon megindító üzenetet kapunk, hogy mondjuk valakinek ez volt az esküvői zenéje és hasonlók, amik rengeteget jelentenek nekem. Kaptunk jó és rossz kritikákat is, de én alapvetően igyekszek ezekre nem annyira odafigyelni.
A kommentek különösen veszélyesek, mert hiába érkezik 99%-ban valami pozitív visszajelzés, mi emberek már csak olyanok vagyunk, hogy úgyis az az egy negatív fog jobban megmaradni bennünk.
Mitől lesz egy koncert jó koncertet számotokra?
Gil: A nagyon összetett kombinációja a közönségnek, az energiáknak úgy bennünk mint a hallgatóságban, valamint annak, hogy hogyan halljuk magunkat. De alapvetően igyekszünk minden koncerten jól szórakozni és megtalálni a pozitív energiákat.
Zavar téged, hogy az emberek elég gyakran összekevernek Penelope Cruzzal?
Yael: Dehogy, imádom! (nevet)
Gil: Tényleg imádja! (nevet)
Yael: Persze, ő tényleg csodálatos!
Kik az énekesi példaképek számodra?
Yael: A legelső kedvencem Julia Andrews volt, a Muzsika hangja miatt, aztán Edit Piaf, Nina Simone, Elvis…
És a mostaniak közül?
Yael: Sufjan Stevens, Bon Iver és Alex Turner a karizmája miatt.
Végezetül még tudnátok ajánlani olyan bandákat Izraelből akiket érdemes lenne hallgatnunk?
Gil: A basszerosunknak van egy másik zenekara, a Jane Bordeaux, ők nagyon jók.
Yael: Ők héberül énekelnek, ilyen folkos, nagyon varázslatos zene.
Gil: Van egy másik barátom, az ő zenekara a Tomer Yeshayahu, ami szintén hihetetlenül jó, amikor először halottam őt, még nem is ismertük egymást, utána egy hétig folyamatosan csak gitároztam otthon mint egy őrült, annyira inspiráló volt nekem.
