Melt! 2013 beszámoló #1
A három napot átölelő Melt!-en megszámlálhatatlanul sok jó koncertre kerül sor. Az aktualitásoktól hemzsegő programáradat közt a megjelenésében is különleges és modern fesztiválon azért igyekszünk minden ínyencségbe belenézni. A roppant zsúfolt mulatság első napján ez történt.
Az elképesztően erősre sikerült nyitónapot a londoni Daughter triójával indítottuk. Elena Tonra az egyik legbájosabb teremtés, akit valaha színpadon láttunk, és érdekes volt, hogy a keserédes dallamok és a verőfényes napsütés milyen jól megfért egymás mellett.
Azonnal el is repítettek egy másik univerzumba, ahol semmi nem számít, csak a jó zene, a remek német közönség, a buli meg a nyár. Erre az örömhullámra fűződtek fel láncként az egytől-egyig szuper koncertek. Az Austra Nagyszínpados fellépése ugyan a vártnál kicsit gyengébbre sikerült – láttuk már őket klubkoncerten, ahol sokkal jobbak voltak, illetve nagyon hiányoltuk az ikerlányokat az élő felállásból -, de aztán beléptünk a Gemini sátorba, ahol épp a Blue Hawaii-ra tombolt úgy a nép, ahogy itthon David Guettára szokás. Így már alapvetően felfokozott hangulat fogadta a MS MR fellépését, amit az élőben kvartettre bővülő Lizzy és Max rendesen meglovagolt. Persze erre nem is volt szükségük, mert kiderült, Németország volt az egyik első európai ország, amelynek rádió felfedezték maguknak a tavalyi év egyik legjobb debütalbumát, így a MS MR önmagában is olyan hangulatot csinált, hogy azt hittük, ránk szakad a sátor.
Ha itt véget ért volna a történet, már akkor is elégedetten távozunk, de persze messze volt még a reggel.
Szedtük hát az irhánkat, hogy elkapjuk egy harmadik helyszínen, az Intro színpadon az eddig egy remek albummal rendelkező Friends zenekar koncertjét. Az a néhány dal, amit elcsíptünk, pont arra volt elég, hogy feljegyezzük: az amerikai csapatra még érdemes lesz odafigyelnünk!
#galeria
Elcsíptük még egy nagy kedvencünket, a Purity Ringet is, ám legnagyobb bánatunkra élőben nem nyűgöztek le. Majd következett a Nagyszínpados Alt-J produkciója, akik a fesztiválrengetegben is olyan intim és különleges atmoszférát teremtettek, mintha egyedül lennénk velük egy szobában. Még napokig elnéztük volna. De persze erre nem volt lehetőség, mert közben színpadra lépett az elképesztő előadói tehetséggel megáldott svéd iamamiwhoami, akinek jelenléte annyira erős volt, hogy csak földbegyökerezett lábakkal bámultuk, mit művel.
Eközben pedig a Nagyszínpadon egy másik svéd produkció, a Knife duója következett, vagy legalábbis sejtjük, ugyanis a rengeteg táncos közt csak néhányszor láttuk felsejleni Karin Dreijer Andersson és Olof Dreijer alakját. A sokkal inkább performansznak nevezhető fellépés nem aratott nálunk osztatlan sikert. A spirituális táncparádé néhol annyira felesleges és giccses volt, hogy szinte Michael Flatley idéződött meg előttünk. Egy színes, sodró forgatagot láthattunk a színpadon, de egy koncertnek jobban örültünk volna.
