Louis Tomlinson budapesti koncertjén jártunk – beszámoló
Louis Tomlinson a One Direction nevű (X faktorban verbuvált) fiúbandában kezdte karrierjét. Az együttes szünetre vonulása óta két önálló lemezt adott ki, jelenleg a második szólóalbumának bemutató turnéja zajlik, melynek budapesti állomásán a Phenom is ott volt.
Idén elég különleges évet írnak a hazai One Direction-rajongók, az öt srácból három, Harry, Niall és most Louis is megjárták már az országot. Lehetne őket egymáshoz hasonlítgatni, melyikük milyen show-t adott, de szerintem nem igazán érdemes.
Ha a 2010-es évek elejére visszagondolok minden második tinilány (és egész sok tinifiú is) rajongott az öt srácért.
Persze mindenkinek megvolt a maga kedvence, nekem is, Louis volt az. A mai napig az ő zenéje áll hozzám legközelebb. Ennek ellenére igyekszem a lehető legkevésbé elfogultan mesélni a Papp László Budapest Arénás koncertről.
Szeptember 15-én pontosan 21:05-kor az izgatottan várakozó tömeg felett lekapcsolódtak a fények, elindult az intro, a zenészek a színpadra léptek és játszani kezdtek, ekkor még Louis nélkül. Mikor végre ő is a mikrofonhoz lépett, egy rövid, de annál ütősebb piroval berobbant a koncert. Az első három dalt a fotósárokból hallgattam végig és a fényképezőgépem aprócska nyílásán keresztül szemléltem. Majd mikor elfoglaltam a helyem a közönségben, a kezdeti lelkesedésem át-átcsapott egy valami nem stimmel érzésbe. Hogy mitől voltak vegyes érzelmeim, azt ki is fejtem.
Talán négy dolog van, ami mentén értékelhető egy koncert: a látvány, a hangzás, a setlist és a közönség/hangulat.
Ha a látványról kellene nyilatkoznom, azt tudnám mondani, hogy nem hagyott maga után kivetnivalót. Volt pirotechnika, színes fények és több kivetítő is.
Itt nem hatalmas lángcsóvákra kell gondolni, inkább csak rövid szikrázó kilövésekre, melyek mindig egy tökéletes pillanatban érkeztek, az első énekhangra, egy határozott leütésre a dobon vagy a teljes csend előtti utolsó csúcspontjára egy dalnak. A fények és a vetítés egy általam kevésbé kedvelt dalnál, a She Is Beauty We Are World Class-nél volt a legemlékezetesebb, de így legalább lehetőséget adott, hogy szájtátósan nézzem a szivárvány minden színében pompázó színpadot és egy rövid videót is készítsek a látványról. Ezentúl jobbára a színpadon éneklő Louis-t láttuk enyhe csúszásban a képernyőkön. Az utolsó dal, a Silver Tongues alatt pedig hatalmas piros papírszalagok hullottak a nyakunkba, ami egyrészt eszméletlen jól nézett ki a videókon, másrészt szórakoztató sálat alkotott a legtöbb ott lévő nyakán, melyet magukkal is vittek szuvenír gyanánt.
A hangzás eggyel szomorúbb téma. A fotózás befejeztével, mikor én is beálltam a közönségbe, néha alig volt hallható az ének. Utána olvasva hamar kiderül, hogy épp betegeskedik Louis, azonban hogy ezért, vagy hangosítási bakiért volt kevéssé hallható, nem tudnám megmondani. Mellettem álló barátnőmben felsejlett az ötlet, hogy talán alájátszhatják az éneket kiegészítésnek, de annyiszor énekeltette meg egészen véletlenszerűen a közönséget, hogy én ebben nem lennék biztos. A mögötte álló zenészek viszont szuperül hozták végig a tőlük várt színvonalat.
A harmadik szempont a setlist, ami ismételten alaposan meg volt tervezve.
Annak ellenére, hogy lemezbemutató turné, ügyesen csempészte be a korábbi album dalait, két régi One Direction-számot (Night Changes, Where Do Broken Hearts Go), egy Arctic Monkeys-feldolgozást (505), sőt egy saját korábbi duettjének (Back To You) újragondolt, újrahangszerelt változatát is. A közel 1 óra 40 perces koncert szépen váltogatta a balladákat, ütős rockdalokat és a közönségkedvenc slágereket.
A koncertkezdés sem volt ellazsálva, ahogy már említettem, az introhoz először a vele játszó zenekar tagjai léptek színpadra, húzva ezzel az izgatott feszültséget, Louis megérkezése után pedig két lendületes, pörgős számmal (The Greatest, Kill My Mind) nyitották meg az estét. Így a hajnal óta kint táborozó, első sorokban álló fáradt tekintetű fanok egyből átszellemülten ugrándoztak és énekeltek.
A közönség és a hangulat szerintem szorosan összefügg egy koncert esetében, és jelen esetben kissé bizonytalan vagyok. Az előttem lévő 5-10 sorban lévők, ha egy fagyis pulthoz kellett volna a többséget hasonlítanom, inkább a vaníliára emlékeztettek és nem egy sokkal izgalmasabb puncsra, vagy velencei álomra.
Megmozdulós, pörgősebb daloknál is sokakat láttam szinte mozdulatlanul állni. Persze akadtak körülöttem és az elől lévő sorokban olyanok is, akik egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek jókedvűen.
A tömeg méretéből adódóan (kb. 7500 fő) nem okozott nehézséget a hangerő elérése, amivel aztán lazán túlénekelték a hangfalakat is. Míg rajongói szemmel dicséretes, hogy betegen is tisztességgel végignyomta a koncertet, nem tudom elengedni, hogy a színpadi jelenléte közel sem volt a tavalyi bécsi koncerthez, vagy a turné során korábban (általam csak online) látottakhoz. Értem itt azt is, hogy kifejezetten keveset kommunikált a közönséggel szóban (és itt nem a Harry Styles-féle öt-tíz perces beszélgetésekre gondolok), így néha csak nagy sötétségben találtuk magunkat két dal között.
Ennek ellenére a karaktere így is átütött a színpadról, és minden mondata vagy elcsípett grimasza hozzáadott az élményhez.
A koncert befejeztével vidáman mosolygó, feltöltődött embereket láttam kisétálni az arénából, és ugyan elmaradt a közös fotózkodás, szerintem mindenki elégedetten távozott végül.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom miért ajánlom másnak is, hogy legközelebb ne hagyja ki Louis fellépését, valami ilyesmit mondanék: Louis Tomlinsonban az a jó, hogy a megfelelő helyen vakargatja az agy popot igénylő szegletét, és teszi mindezt egy olyan rockos beoltással, hogy az élőben és a fülesen keresztül is kirántja az embert a nyugalmából.
Fotók: Orbán Kata
