Lemezkritika: Arctic Monkeys – Suck It And See

Ez előtt nem sokkal pár sheffield-i középiskolás suhancból álló banda elkezd próbálni, nem sokkal később már koncerteket is adnak a lakóhelyük környékén lévő klubokban. Akkor még ingyen osztogatták a demo CD-ket, amiket ők maguk írtak ki otthon, hogy aztán a számokat a rajongók feltegyék a fájlmegosztó oldalakra. Rettentő gyorsan ismerték meg százezrek, aztán milliók az Arctic Monkeys nevet, pedig a srácok még a Myspace-hez sem értettek… Nyilvánvaló volt, hogy azokat a remekbe szabott dalokat ki kell adni egy nagylemez formájában, így miután 2005-ben találtak egy kiadót, kemény munka eredményeként megszületett első albumuk, a 2006-os Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not. Az első korong zenei mérföldkőnek mondható a srácok életében, és az indie világában egyaránt, a sikerek után pedig sorra jöttek a turnék, majd 2007-ben egy újabb lemez. A Favorite Worst Nightmare ugyanolyan jól sikerült, mint elődje.

Az a szólás járja, hogy egy zenekar mindig a harmadik lemeznél szokott erős zuhanásba kezdeni. Nos, a Humbugon érezhető a stoner-keresztapa, Josh Homme segítő kezeinek nyoma, de ettől függetlenül a banda nem adott ki rossz anyagot, csak elkezdtek változni, felnőni. Ez bontakozott ki teljesen a mostani albumon: a Humbug útkeresés volt, itt pedig már magabiztosan ráálltak az ösvényre, amin tovább akarnak menni. Egyértelműen érezhető, hogy nem azokkal a 17 éves zenészekkel van dolgunk, akiket megismertünk, hanem komoly fiatalokkal. Ahogy a különböző hatások érték őket, úgy építették be őket a zenéjükbe, nem csoda hát, hogy feszesebb ütemeket diktáló, keményebben torzított gitárok és a „elszállások” is jellemzik a számokat. Ettől függetlenül a 12 dal nagy része a szerelemről szól, így – Homme „kiképzése” ide vagy oda – a Monkeys kisfiúsnak most már nem annyira nevezhető bája mégis megmaradt valamennyire. A lemez hallgatása közben az ember néha úgy érzi, mintha visszacsöppent volna a régi szép időkbe, a 60-as, 70-es évek környékére, ami teljesen más szintre emeli a zenehallgatás élményét. Ez az előző albumoknak is része volt, de koránt sem ennyire intenzíven. Ha jól megnézzük az összeállítást, a dalokat két nagy részre bonthatjuk: vannak a kemény, régi rockkal megtöltött darabok, amiknek néhol már The Who-s utóérzésük van; a másik csoport pedig a lassabb, nyugodtabb hangvételű számok. Az előbbiek túlnyomórészt a Humbug maradványai.

Már a nyitódal is emlékezetes, a She’s Thunderstroms-al kezdődik meg negyven perces utazásunk, aminek során ide-oda ugrálunk az időben. Remekül megalapozza a lemez hangulatát a lágy énekkel, Cook csilingelő gitárjával, és a rejtélyes dalszövegével. Alex Turnert nem hiába nevezik a jelenkor egyik leginnovatívabb szövegírójának: ezen a lemezen minden egyes dal egy külön kis megfejtendő történet. A debütáló számként megjelenő Brick by Brick már teljesen más, itt a zenekar átkapcsol egy olyan fokozatba, amit még nem igazán hallhattunk/láthattunk tőlük. A Homme által tanítottakat keverik rettentő ügyesen a már meglévő, bevált tudásukkal, villantva némi pszichedelikus részt. Az ember azt hinné, hogy ezt nem lehet három percben összesűríteni, a dal mégis meglepően jól szól, sőt, az egyik legjobb az albumon. A helyette kislemez számnak választott Don’t Sit Down ’cause I’ve Moved Your Chair szorosan halad mellette, ugyanezeket a jegyeket felmutatva, ám inkább a rock felé mozdul el, a dal szövege pedig roppant szórakoztató képeket vonultat fel. És persze az album közepe táján van még egy említésre méltó darab, a Libary Pictures, amiben azt éneklik, hogy ők bizony igazi, mocskos rock’n’roll-t akarnak, minden áron. Kell ennél egyértelműbb kijelentés?

A szerelmes dalok mindig részei voltak a zenekar lemezeinek, de erre majdnem kizárólag csak azok jutottak. Némelyik naivan elmélkedő, míg a másik elgondolkodtató és tanácstalan hangnemet üt meg. A The Hellcat Spangled Shalalala inkább az utóbbi csoportba tartozik, kicsit emlékeztet a régi Arctic Monkeys számokra, de sokkal érettebb, érezhető, hogy Turner sem az a tinédzser, aki volt. A Reckless Serenade-ről messziről hallhatóak a The Smith hatásai. A Richard Ayoade (aki már rengeteg videoklipet készített különböző bandáknak) számára készített filmzene albumról átemelt Piledriver Waltz után jön a talán leggyengédebb és legszebb száma a lemeznek. A Love is a Laserquest kiválóan idézi a múltat, főleg a 80-as évek stílusát. Teljesen nosztalgikus, kicsit szomorú, ugyanakkor hihetetlenül kellemes, ahogy lágyan végigvezetik az embert egy régi történeten. Ezt teszi a címadó Suck It And See is, úgyhogy ezt akár az album egy külön szegletének is nevezhetjük.

Az utolsó dal tökéletes zárás. A That’s Where You’re Wrong-ban a banda elbizonytalanodik, és a hallgató is átélheti ezt, ha egy kicsit végiggondolja, hogy merre is tart ő maga. Viszont az Arctic Monkeys-nak egyáltalán nincs félnivalója, mivel ez a lemez néhány unalmasabb pillanattól eltekintve kifogástalan munka. Akik a Humbugot szerették, ezt is szeretni fogják, akiktől pedig távol volt az a hangzásvilág, akár meg is szerethetik a lemezt, ha adnak neki egy hallgatásnyi esélyt.

9/10