Koncertbeszámoló: VOLT Fesztivál, Sopron, 2012
Gyerekkori jó barátommal a VOLT nyitónapjának előestéjén beszélgetünk: ki kellene nézni megint a Lőverekbe. Már olyan régen voltunk, alig emlékszem a VOLT-os életérzésre. 2004 óta öt éven keresztül minden évben Sopronban fesztiváloztunk, odavoltunk a kezdetben még valóban családias hangulatáért.
Az első öt évet viszont 5 (cimborám esetében 2) év szünet követte. A programot böngészve hamar elvetjük az ötletet: nincs egyetlen olyan nagy név, akitől eldobnánk az agyunkat – a napijegyért kért tizenegy ezrest meg főleg nem. Ráadásul ezen az extratrendivé vált fesztiválon lassan már annyian megfordulnak, hogy hely hiányában magam sem tudok megfordulni a saját tengelyem körül. De ennyire begyöpösödtünk volna? Az nem lehet. Világéletemben odavoltam/voltunk a zenéért és már az olyan helyekért is, ahol legalább két cintányért összeütnek. Nos, jobban belemélyedve a szerdai nap programjába, mégis találok kellemesen hangzó neveket, az esti headliner pedig az a pókfejű Skrillex, akinek a negyedik dimenzióba repítő bulijáról épp tegnap tudósított egy spanyol ismerősöm, meglepően pozitív hangnemben. Sikerül magam meggyőzni, másnap délelőtt újra megkeresem pajtimat:Oké! Irány Sopron!
A soproni vasútállomáson taxira vadászunk, de ehhez roppant szerencsétlenül szúrunk ki két leányzót. Bár a fesztiválhelyszínre való taxizáshoz megfelelnek, ha még 5 perccel tovább kell hallgatnom a csillogó intelligenciáról tanúskodó retorikájukat, valószínűleg gondolkodás nélkül katapultálok az anyósülésről.
A kempingbe délután öt körül érkezünk, hamar körbejárjuk a helyszínt, korán van még és dögmeleg, egy teraszról azonban már masszívan pattognak a dnb ütemek. Ha korábban járnánk most az időben, én is beállnék ikszelni, de a szoknya, amit viselek, nem a legkényelmesebb viselet ehhez. A Supernem játszik a Nagyszínpadon, meggyőző az előadásuk, és azok számára is élvezhető a show, akik nincsenek tisztában a munkásságukkal. A K-k-k-kétszer kivételével nem érezni Papp Szabi dadogását, a Rendőrsztori még ma is zseniálisan szól, a RocknRoll megszállottját alig ismerem fel, az újabb dalokat (Tudományos-fantasztikus, Hova megy ki) pedig élőben is úgy kapjuk, mintha csak az MR2 Petőfi Rádiót bömböltetnénk. A színpadra (is) tűző nap ellenére a srácokon fikarcnyi jele sem mutatkozik a kényelmetlenségnek, bombaként robbannak minden számkezdésnél, nekem meg olyan abszurd gondolatom támad, hogy Szabi túláradó energiáit akár áramtermelésre is lehetne hasznosítani.
http://www.youtube.com/watch?v=c9W-ScS8FsQ
A Magashegyi Underground eggyel arrébb, az MR2 Színpadon kezd, odavándorlunk hát. Két éve, a Pannónia Fesztiválon láttam őket legutóbb, kimondottan élveztem a fülbemászó dallamokkal, életigenlő kedvvel játszott műsorukat, és ez most sincs másképp. Bocskor Bíborka kellemes jelenség, sokat tesz hozzá a hangulathoz, kedves megjegyzései még szerethetőbbé teszik a koncertet: „Képzeljétek, kaptunk három percet a szervezőktől, úgyhogy még pont egy szám eljátszására van időnk! Hihetetlen, otthon majd mondok egy imát ezért!”
Estébe nyúlóan sörözünk, lófrálunk, ismerősökbe botlunk, így a HS7-ről félig le is maradunk, csak a koncert második felére érkezünk meg. Műsoruk pár szám után az „elmegy” kategóriára degradálódik: bár még mindig mókás, amikor Szűcs Krisztián variálja a szövegeket (az anyád!-toldalék), érezni valami kötelező jelleget az egészben. Évek óta a Dél-Amerika – Márta – Ez a szerelem – Mikor utoljára láttalak sort játsszák, sajnos változtatás nélkül. Gyanítom, továbbra is várhatok arra, amikor az Astoriát, a Taposs a szívement vagy a Jól vant újra hallhatom élőben tőlük.
Skrillexre hangolódva összefutunk a „partiállat” haverommal. Ha valakivel, vele lehet mulatni: egyike azoknak az embereknek, akikkel a legjobb bulikat éltem át. (Puszi érte!) Megbeszéljük, hogy éjfél előtt 10 perccel találkozunk a kivetítő alatt, hogy együtt csapassunk a dubstep-elektrohousre bulira. Naná, hogy nem jön össze… Negyed órával később érkezünk, a küzdőtér már egybefüggő embertömeg, ekkora hangyabolyban lehetetlen megtalálni bárkit is. Megállunk hát hátul, várjuk a világsztárt. Éjfél is elmúlik, mire hirtelen egy visszaszámláló jelenik meg a kivetítőn: még négy perc. Kételkedve várom, mit hoz ez a másfél-két óra. Még mindig semmi. Aztán végre mégis megjelenik a feketébe öltözött Sonny Moore és hatalmasat dörren a rét: indul a party! A Right In-be belerezeg a tüdőm, a hanghullámoktól mozdul a hajam, pau-pau-pau-rájt.
http://youtu.be/Fi-4YqOYB28
Szerencsére tisztes távolságból figyeljük, hogyan feszegeti a dobhártya és levegő közti halmazállapot-határokat. A lábfájást ettől kezdve elfelejtem, és elvárásaimat meghaladva élvezem a fényekkel és különös hangokkal tarkított szettett. Cimborám nehezen bírja, térdét fájlalja, nem kapja el a flow. Devil’s Den, Ruffneck, Bangarang, First Of The Year, Nero (Promises), Pendulum (Tarantula), Avicii (Levels) meg mindenféle reggae mixek jönnek szépen sorban, de valószínűleg csak valami feltett lemezről, élő mixelés nélkül. Óriási a hangerő, mögöttünk megőrül a nép. Néha látjuk, amint Skrillex beleüvölt a mikrofonba, hallani viszont nem lehet, mert sikolyának hangereje filc-csikorgásnyi a zenéjéhez képest. A kivetítőn egy halálfej-maszkos embert mutatnak, érdekes módja ez a rajongásnak. Szűk két óráig tart a pörgés, halványulnak a fények, csendesedik a bongás. Lábfájdalmat nem érzek, feltöltődtem vagy mi.
A nap utolsó koncertjeként az Ocho Machót választjuk: először és valószínűleg utoljára látom őket élőben, hiába az el mundo fantástico, a vidám dallamok ellenére sem lopják be magukat a szívembe.
Idén számunkra hajnali négykor ér véget a VOLT Fesztivál – ekkor indulunk ki a vonatállomásra. Azt, hogy piszkosul fáj a lábam és fáradok, csak most kezdem érezni.
