Felső Tízezer
„Jól működött az önmagamnak állított csapdám” – Felső Tízezer-interjú
A napokban jelent meg a Felső Tízezer harmadik nagylemeze A bonyolult világ címmel, ami a zenekar szerint egy trilógia befejező epizódja. Az együttes frontemberével, Sallai Lacival beszélgettünk az idén újra aktuálissá váló 2020 című dalukról, a mostani lemez megírásának, felvételének újdonságairól, illetve mesélt nekünk eltűnt, majd a semmiből előkerülő dalszövegekről is.
Az első nagylemezeteken szerepelt a 2020 című dal. Valószínűleg amikor írtad, nem pont ilyen 2020-at képzeltél el – de összességében hogy érzed? „Van már legalább 10 dalod, amire büszke lehetsz”?
Azt gondolom, hogy A bonyolult világ egy jól sikerült lemez, de azért óvatosan mondok ilyeneket, mert emlékszem arra is, hogy mikor az előző lemezünk, a Majd lesz valahogy megjelent, akkor elképesztő büszkeséget éreztem, aztán pár hónappal később már biztos voltam benne, hogy ennél sokkal jobbat is tudok. Általános iskolásként óriási Metal Hammer-olvasó voltam, és nagyon csodálkoztam, hogy minden interjúban azt nyilatkozták benne a zenészek, hogy utálják visszahallgatni a zenéjüket, mert csak azt hallják benne, hogy mit csinálnának másképp. Most már tudom, hogy ez egy valóban létező dolog.
A bonyolult világ a korábbi két lemezhez képest mintha egy lépéssel hátrébbről mesélne, néhány dal (pl. Mi egy zenekar vagyunk, Minden/semmi) kifejezetten a hallgatóhoz beszél, és vannak még ennél is globálisabb szerzemények (Láthatatlan dolgok, Építek egy űrhajót). Mennyire volt tudatos ez a nyitás, a nézőpont tágítása?
Meglehetősen, és ez a kísérlet valamelyest a két albumot összekötő Utálom a zenét című kislemezen is megkezdődött. Nem szégyellem az előző lemez szövegeit egyáltalán, de ott egy pár évre kiírtam magamból, amit a kapcsolatokról és a szakításokról gondoltam. Valahol egyébként természetes volt ez a folyamat, szóval nem az történt, hogy leültem az asztalomhoz, és óriási önfegyelemmel töröltem az új dalokban a szerelemre vonatkozó sorokat, hanem volt elég más dolog, ami foglalkoztatott.
Ehhez azért az is hozzájárult, hogy az elmúlt másfél évben nagyjából háromszor kellett újra feltalálnom magamat a civil életemben, szóval volt honnan ihletet meríteni.
Azt nyilatkoztad, a Majd lesz valahogy lemez nagyon sokáig készült, ezért A bonyolult világnál már szabtatok egy határidőt. Mennyire hatott rátok ez kreatívan? Vagy mennyire vált stresszessé ettől a munka?
Ez főleg engem stresszelt a zenekarból, úgyhogy jól működött az önmagamnak állított csapdám. A mindennapi életben is olyan vagyok, hogyha egy nap mondjuk tíz dolgot kell megcsinálnom, akkor képes vagyok precízen és fegyelmezetten dolgozni, de ha mondjuk egész napra csak annyi a feladatom, hogy berakjak egy mosást, akkor képes vagyok estig halogatni, majd este nyolckor úgy dönteni, hogy talán célszerűbb lenne holnap elindítani a mosógépet.
Úgyhogy igazából az volt ezzel a szándék, hogy ne csak hébe-hóba foglalkozzak új dalokkal, hanem álljak neki rendesen, és ez sikerült is, mert bár maga a lemez rövid idő alatt elkészült, ennyi munkaórát korábban még egyik Felső Tízezer-lemezbe se öltem.
A tavalyi évem túlzás nélkül erről szólt.
Bár sok szempontból érettebb A bonyolult világ, mégis ott van benne a düh és az irónia, ami a Felső Tízezer egyik legnagyobb fegyvere. Te a dalszövegeken keresztül vezeted le a felgyülemlett frusztrációkat?
Tíz évvel ezelőtt biztosan sokkal dühösebb voltam, az utóbbi években igyekeztem tudatosan gyakorolni azt, hogy mire érdemes energiát pazarolni és mire nem.
De persze azért így is akad frusztráció bennem, és ezek biztosan megjelennek a dalszövegekben, és ez így is van jól: a Felső Tízezerben ez tényleg fontos alkotóelem, ahogyan az irónia, a humor, a kívülállósság és a mindenféle popkulturális utalások is.
A Mi egy zenekar vagyunk című dal számomra kiemelkedik a lemezről – a személyes válság tematikájával ellentétben itt a zenét, mint segítő kezet nyújtjátok a hallgató felé, ami a mostani időkben talán még fontosabb üzenet. Mi ennek a dalnak a története?
Ezt a dalt még a Majd lesz valahogy megjelenése környékén írtam, nagyjából akkortájt, amikor Justin (Justin Spike, gitár – a szerk.) csatlakozott a zenekarhoz, és ekkor már a szemem előtt lebegett az, hogy szövegileg szeretném másfele vinni a Felső Tízezret.
Akartam ennek a szemléletváltásnak egy külön dalt is szentelni – és akkor ez a zenekari egység/zenekar-közönség kapcsolat egyébként is nagyon foglalkoztatott.
Akkoriban az volt a gondolatom, hogy majd ezzel a számmal fog kezdődni a harmadik lemez, ám telt-múlt az idő, és én erről a dalról teljesen megfeledkeztem. Aztán 2019 tavaszán a papírjaim között kutakodtam, amikor megtaláltam a teljes dalszöveget. Nagyon meglepődtem, mert bár a memóriám valóban nem a régi, de azért ez a szintű emlékezetkiesés így is extrém volt – ötleteket, vázlatokat könnyen elfelejt az ember, teljes dalszövegeket már nem igazán. Az pedig még furcsábbá teszi a történetet, hogy a szöveg alatt ott volt a dátum, hogy mikor írtam a dalt – pedig ezt száz esetből egyszer szoktam csak odaírni, mert nincs különösebb jelentősége. Az akkori énem viszont lehet, hogy megsejtette, hogy itt majd lesz.
Bár hangszerelésben közelebb áll a Normális élethez, megszólalásában magatok mögött hagytátok a lo-fi hangzást, és profi stúdiókörülmények közt rögzítettétek az anyagot. Miért most érkezett el ennek az ideje?
A korábbi megoldásokat sokszor azért a költségvetés hiánya is szülte. Én mindig eléggé hittem a DIY-szemléletben, így mindig úgy voltam vele, hogy ha van bennem egy lemez, akkor azt mindenképp ki akarom adni, még akkor is, ha nincsen anyagi keretem stúdióban dolgozni.
A Normális élet összköltségvetése 50 000 forint volt, de a második album idején sem volt nagyságrendekkel több pénzünk.
Tavaly azonban volt egy sorsfordító beszélgetésünk: amikor mentünk az Ördögkatlanra fellépni, akkora vihar volt, hogy félúton visszafordítottak minket. Így a koncert helyett visszajöttünk Pestre, és beültünk a Tourisztba, ahol egy rövid beszélgetés során kiderült, hogy senkinek sem lenne ellenére, ha végre nem kellene kompromisszumokat kötni a stúdióban, és szeretnénk profi körülmények között dolgozni. És azt is bölcsen megállapítottuk, hogy attól nem lesz kevésbé hiteles a zenekar, ha jobban szól a felvétel.
Segítségetekre volt Dorozsmai Gergő (Gustave Tiger) – ő mennyire szólt bele a felvételekbe, mennyire adtatok neki szabad kezet? És mennyire volt nehéz elengedni egy eddig teljesen DIY-metódust, és egy külső fület is beengedni a folyamatba?
Ezúttal mi is összeszedettebbek voltunk, mert az előző lemezeknél nagyjából megállt ott a tudományunk, hogy összeállt a próbateremben a szám, aztán ezt reprodukáltuk a stúdióban.
Most hónapokkal korábban demókat gyártottam pontosan azért, hogy tudjak ötletekkel meg különböző hangszerelésekkel kísérletezni, és a próbák során is tudatosabbak voltunk.
Emellett szerettük volna, ha Gergő nemcsak felveszi a dalokat, hanem ténylegesen producerként van jelen a felvételeknél. Ez pedig elég jól sikerült, Gergőnek szuper ötletei voltak a dalokkal kapcsolatban, emellett elég fesztelenül és jó hangulatban zajlott a felvétel.
Az első három lemez bizonyos szempontból összefügg, egyfajta trilógia, amiből a legutóbbi anyag a „felnőtt lemez”. Innen hova tovább? Elindultok az öregedés felé?
A határidős megoldás bejött, úgyhogy 2022 elejére tervezem a negyedik lemezt, arról viszont még ötletem sincsen, hogy milyen zene lesz rajta. A bonyolult világot eredetileg úgy akartam megírni, hogy ötven félkész számból választjuk ki közösen azt a tízet egy listening session során, ami rajta lesz az albumon. Ez végül nem sikerült, de ha a járványügyi helyzet nem változik hamarosan, akkor lehet, hogy most valósággá válhat.
