Dope Calypso
„Jobb zenészek sem lettünk, de annyival rosszabbak sem” – Dope Calypso-interjú
Megjelent a Dope Calypso legújabb, Tears To Freshwater című lemeze, amely a korábbi tendenciával ellentétben nem egy évvel a korábbi albumot követően, hanem három év szünet után – és az őskáosz zsákjából kiszabadulva – látott napvilágot. A zenekar frontemberével, Sarkadi Miklóssal beszélgettünk.
Mi jellemzi az új, Tears To Freshwater album dalait és hangzásvilágát? Mit szeretnétek közvetíteni általuk a közönségnek?
Részemről annyit szeretnék üzenni, hogy kösz, még élek. Hangzásilag ez a legpoposabb anyagunk, részben rajtunk kívül álló okok miatt, részben persze miattunk is így alakult.
Mi az oka annak, hogy három évet kellett várni a lemezre?
2018-ban rengeteg koncertünk volt, ősszel jutottunk el stúdiózni, ahol mindent el is rontottunk, ami magától nem romlott volna el, de hála égnek nem kellett nagyon erőlködnünk, mert magától is összeomlott a rendszer.
2019 végére készült el az anyag, de úgy gondoltuk, akkor inkább 2020 elején hozzuk ki, mert az nagyon jó éve lesz a zeneiparnak, és benne nekünk, a lakóinak is. Őrülten jól eltaláltuk.
Mesélj egy kicsit bővebben a stúdiózás körülményeiről!
Nagyon felkészületlenül érkeztünk, ezért meglepő módon nagyon felkészületlenül ért minket, hogy semmi nem működik azonnal, másodjára és harmadjára sem. A hangszereink használhatatlan állapotra voltak leharcolva, a felvételekhez kölcsönkapottak meg enyhén szólva nem igazán feküdtek jól nekünk, így rengeteg utómunkával sikerült menteni csak az anyagot, akkor meg már inkább át is írtunk mindent.
Hogy kerültetek kapcsolatba azzal az észak-olasz kisvárosbeli stúdióval, ahol – a többi lemezetekhez hasonlóan – a legújabbat is rögzítettétek? És mi az oka annak, hogy időről időre visszatértek oda?
Én találtam őket a neten, és hajlandóak voltak egy dalt próbaképpen ingyen megkeverni nekünk gyorsan, amire senki más nem volt hajlandó. Mivel szeretjük a pizzát, a bort és az észak-olasz kisvárosokat, észszerűnek tűnt, hogy próbáljuk meg minél jobban érezni magunkat, ha már felveszünk valamit. Ezen felül minden lemezt két héten belül megkevertek nekünk – ez volt az első kivétel, de ez sem a stúdión múlt. Valamint nagyon össze is barátkoztunk Brunóval és Aléval, a két tulajjal – Bruno a második gyerekét a tiszteletünkre Attilának akarná elnevezni, de a felesége nem engedi, pedig egetverően menőn hangzik az Attila Barcella név, a filmszakmában eleve garantált sikert jelentene.
Időközben tagcsere történt, a billentyűk mögött Molnár Bencze áll. Ez a változás miként hat a zenekar életére, a közös alkotómunkára?
Bencze jobban képzett, mint mi mindannyian, így leginkább időt spórolunk vele, mert vele a felvétel annyi, hogy leül, és feljátszik valamit hiba nélkül első hallásra, ami nagyon ijesztő számunkra.
A klipek enyhén szólva sajátos (és szórakoztató) képi világgal rendelkeznek. Miként születnek meg ezek a vizuális gyöngyszemek, kinek az ötleteit láthatjuk manifesztálódni?
Szabó Áron a házi rendezőnk, ő nem köt kompromisszumot, és nem ejt foglyokat. Amit ő rendezett, azért őt terheli a felelősség. Jakab Péterrel is rengeteget dolgoztunk anno, ott több közös ötletelés is volt, de javarészt ott is minden az ő beteg agyának szüleménye, illetve volt pár teljesen spontán forgatásunk, pl. a Bang Bang, ami elég jól sült el estére ahhoz képest, hogy délben még se a zenekar, se a rendező, se az operatőr nem tudta, hogy klipet fogunk forgatni.
Milyen hatással volt a zenekar életére és a kreativitásotokra az elmúlt covidos időszak és a zeneipar csöndje? Mi segített nektek „egyben maradni”?
Nekem született egy fiam, az eléggé egyben tartja az embert, mert ő nagyon hangosan sír, ha nem kap enni három óránként.
Illetve mindenki elvolt a mikrovilágában, egy évig nem láttuk egymást, de mint kiderült, senki nem változott semmit, és hát jobb zenészek sem lettünk, de annyival rosszabbak sem.
Mik a jövőbeli tervek?
Nem tudom, eddig sem voltak, a tervek szerintem csak elrontják a létezés spontán örömét.
Hallgassátok meg a Dope Calypso legújabb albumát, a Tears to Freshwatert!
