„Jó sztori lesz majd az unokáknak” – Lovely Quinces-interjú

Mióta foglalkozol zenével?

Nagyjából tizenegyéves korom óta. Ahogy megtanultam gitározni, elkezdtem a saját dalaimat írni, mert nem szeretek feldolgozásokat csinálni, nincs annyi türelmem, úgyhogy mindig új dolgokat próbáltam kitalálni. A gitáron kívül szaxofonoztam is pár évig.

Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

Jó volt, egy felkapott zeneiskolába jártam, melyből utána sok ember az akadémiára ment tovább, de nekem nem jött be az ottani szcéna. Túlságosan komolyzenei volt, gondolom, sejtheted milyen?! (nevet) Viszont nagyon szerettem volna szaxofonozni a jazz miatt.

Tehát valahol tudat alatt a jazz volt az inspirációd forrása?

Abszolút. Igazából a jazz zenéből tanultam meg énekelni, mert lenyűgöztek az intervallumok meg a részek közti ugrások, melyekről az a benyomásom támadt, hogy egy kirakóst játszom, ahol el kellett találnom a helyes hangokat. A legelső dal, amit megtanultam énekelni, az egy Tony Bennett-feldolgozás volt, az As Time Goes By.

Ha jól tudom, azt a dalt Tony Bennett mellett már sokan elénekelték, de tény, hogy a hihetetlen hangja és népszerűsége miatt vele lett napjainkban igazán maradandó. Vannak még nagy kedvenceid a stílus „régi idők művészei” közül?

Igen, nagyon bírom, de az igazi örök kedvencem Ella Fitzgerald. Az emberek általában Billie Holiday-t kedvelik, de számomra Ella Fitzgerald a tökéletes kombinációja a komédiának meg a szenvedésnek. Arról nem is beszélve, hogy nagyon bejön nekem az a pimaszság, ami az énekstílusából átjön.

Honnan jött ez a nagy jazz szereteted?

Apám matróz, mindig hozott nekem kalóz CD-ket, tele jazzválogatásokkal. (nevet) Azért szeretem a jazzdalokat, mert kimondták azt, amit gondoltak. Semmi nagy metafora, csak törekvés a kifejezés egyszerűségére. Közvetlen volt, semmi tettetés nem volt benne.

Említetted korábban, hogy a zenesuliban nem jött be az ottani környezet. Mi zavart?

Az emberek, akik ott tanultak, általában kisgyerekkorukban kerültek oda, legtöbbjüket a szüleik erőszakolták be, hogy klasszikus zenész legyen belőlük. Kicsit sznobként jött át nekem az egész, nem is igazán tudtam beilleszkedni, mert más dolgokat szerettem volna csinálni. Ugyanakkor időről időre elő szoktam kapni a szaxofont.

Horvátországból jössz, milyen ott a zenei szcéna? Sok hozzád hasonló dalszerző-énekesnő van rajtad kívül?

Igen, és bár ez furán fog hangzani, de én nem vagyok egy hatalmas dalszerző-énekes rajongó úgy általánosságban véve, inkább olyan bandákat szoktam hallgatni, akik a noise vagy stoner rock vonalon mozognak. Van is bennem egy folyamatos konfliktus, hogy felállás szerint én is egy dalszerző-énkesnő vagyok, de szerintem az énekesnek nagyon érdekes személyiségnek és a zenének is nagyon ütősnek kell lennie ahhoz, hogy működőképes dolog legyen. Bevallom, ha már a szcénáról beszélünk: bár nagy zenefogyasztónak vallom magam, elvesztettem az akaraterőt, hogy felfedezzek új zenéket, mert időről időre arra a következtetésre jutok, hogy mindegyik lassan kezd ugyanúgy szólni. Persze ha valaki ajánl nekem egy dalt vagy egy bandát, akkor meg fogom hallgatni, de magamtól nem biztos, hogy felfedezném.

Ezek szerint akkor nem vagy egy nagy Spotify-szörfös.

Semmiképp, inkább YouTube-szörfösnek mondanám magam. Elkezdtem visszatérni a régi klasszikusokhoz, mint a Black Sabbath vagy a Led Zeppelin, mert bennük még meg volt az a nyers, vad energia, amit hiányolok a mai zenekarok zöméből. Néhány horvát együttes néha visszahozza ezt az érzést, de ők is főleg azok a bandák, akik a klasszikusoktól kölcsönzik a stílusukat. A gitárszólók például le lettek cserélve riffekre. Mondjuk a közönség se jobb, nem mozognak, egy helyben állnak, nem válnak érzelmessé, valószínűleg a zene miatt. Lehet, hogy oda-vissza működik, lehet, hogy a közönség teszi a bandát feszültté.

Nincs vér vagy könny, akarnám, hogy történjen valami, de sosem történik!

Ami a régi kiadványodat, a No Room For Ust illeti, sokkal csendesebb, akusztikus hangszerelésben lett felvéve, miközben az idei kiadványod, a Meet Me In Moscow Pt 1 sokkal nyersebb, erősebb, több hangszerrel, mint például dobbal és basszusgitárral. Tudatos döntés volt a részedről a váltás?

A No Room For Us inkább egy élőzenei album, tele van one-shot felvételekkel. Azt az EP-t öt nap alatt csináltuk meg. Ami meg a váltást illeti, természetesen tudatos volt, mint említettem, nem vagyok egy nagy dalszerző-énekes rajongó, ezért nem akartam azt a benyomást kelteni a felvételen, hogy az lennék. Ezért úgy döntöttem, jobb, ha hozzáadok még pár hangszert a mixbe. Míg egyedül állok a színpadon, én magam tervezek. A döntés, hogy több basszust vagy más hangszert hozzáadjak a felvételhez, szükséges volt. Vagy, hogyha szükséges volt, csak folyamatosan azt hajtogattam, hogy „adjatok rá még több torzítást! Adjatok nekem még több zajt!”

Mesélj egy kicsit a munkafolyamatokról! Mindent te játszottál fel egyedül a dalokhoz?

Csak a gitárokat és a vokálokat, a dobot és a basszust a producerem. A számokat közösen építettük fel, mint egy csapat. Őszintén szólva nem szeretek sok emberrel együtt dolgozni, valószínűleg ezért sincs élő bandám se (nevet), de a produceremmel nagyon jól kijövök. A Meet Me In Moscow albumon kezdtünk el együtt dolgozni, de kezdettől fogva megtaláltuk a közös hangot, és nagyon más volt vele együtt dolgozni mint a korábbi producerrel. Amíg a No Room For Us öt nap alatt készült el, ezen az EP-n hónapokon át foglalkoztunk csak egy-egy számmal, mert ráérősen akartunk dolgozni, és nem akartunk siettetni semmit.

Tavaly már jártál nálunk, ráadásul akkor Thurston Moore előzenekaraként léptél fel. 

Thurstonnal Steve Shelley-n [a banda dobosa – szerk. jegyzet] keresztül ismerkedtem meg. Steve-vel egy fesztiválon találkoztam először, Montenegróban, ahol a Giant Sand nevű zenekarral játszott épp. Egyből jól kijöttünk, tetszett neki a zeném, ennek köszönhetően húsz napot turnéztam velük, aztán négy napot Thurston Moore-ral. Vicces volt, mert míg tartottak az előkészületek a turnéra, tartottuk a kapcsolatot, annyira fura is volt tőle kapni üdvözlő szövegeket, például amikor boldog karácsonyt kívánt, főleg úgy, hogy hatalmas Sonic Youth-rajongó vagyok, és bejön a dobolási stílusa. Fantasztikus ember és fantasztikus zenész. Nagyon szerettem játszani vele, de Thurstonnel meg Debbie-vel is (Debbie Googe, basszusgitáros – a szerk.), aki meg a My Bloody Valentine-ból hangozhat ismerősen. Mindannyian szuper zenészek. Thurston még mindig úgy néz ki, mint egy gyerek. Mindig akárhova mentünk koncertezni, vett lemezeket meg könyveket, még akkor is, ha olyan nyelven voltak, melyeket nem értett. Játszottunk is egy ilyen játékot a beállások előtt, melyben fogadtunk, mennyi időt fog késni, hány könyvet és hány lemezt fog venni. Sajnos én sose nyertem. (nevet)

Ezen kívül nyitottál Kurt Vile-nak is Horvátországban. Az hasonlóan zajlott le?

Az a puszta véletlennek volt köszönhető. Szükségük volt egy előzenekarra, és a menedzsmentjének tetszett a zeném. Volt lehetőségem lógni Kurttel, elcipelt a hátán. (nevet) Nagyon jófej pasas. A legmenőbb és számomra legmegtiszteltetőbb esetem viszont az volt, hogy Robert Plantnek voltam az előzenekara idén nyáron.

Ez valóban nagy esemény lehetett számodra.

Hatalmas Led Zeppelin-rajongó vagyok, de azelőtt a koncert előtt sírtam, annyira stresszes voltam. Plant bejött a koncert előtt a backstage-be, és olyanokat mondott nekem, hogy „Imádom a zenédet, korábban jöttem, csak hogy meg tudjam hallgatni!”

Annyira le voltam döbbenve, olyan érzésem volt, hogy kérlek, ilyeneket ne mondj nekem!

Ezek után gondolom, egy új univerzumban léptél a színpadra…

Pontosan! Amikor felmentem a színpadra, csak annyit tudtam mondani, „oké, én most be fogok sz*rni”, és elkezdtem játszani. Koncert után Robert megint odajött hozzám, azt ismételgetve, hogy„bámulatos koncert, elképesztő hang!” Úgy éreztem magam, mintha Hendrix dicsérte volna a gitárjátékomat, teljesen lehidaltam. Tudod, benne még megvan az az oldschool mentalitás, hogy meghallgatja az előzenekarokat is. Szerintem manapság ez már nem történik meg olyan gyakran. Kicsit úgy tűnik, hogy a bandák nem foglalkoznak a többiekkel, hogyan szólnak, jól játszanak-e, vagy egyáltalán együtt lógjanak a backstage-ben. Roberttel viszont úgy tűnt, hogy a menedzsmentjét is nagyon érdekelte, hogy ki legyen a kísérő zenekar, sok potenciális jelölt közül végül rám esett a választásuk, amiért én végtelenül hálás vagyok.

Igen, eléggé őrülten hangzik az egész, pláne úgy, hogy 3-4 éve „létezel”, de már most megadatott neked a lehetőség, hogy sok magas profilú, illetve presztízsű zenésszel együtt tudtál zenélni, lógni.

Ja, jó sztori lesz majd az unokáknak. De alapjáraton próbálok nem fennakadni a múltbeli eseményeken, inkább a jelenre koncentrálok, meg talán azon, mit fogok legközelebb csinálni, mert ha ezeken a dolgokon pörgök sokáig, akkor leragadnék egy ponton, a saját kis buborékomban, azzal a gondolattal, hogy mennyire jó vagyok. Nekem ez a ma esti koncert is olyan érzés lesz, mintha a legelső lenne. Nem értem el semmit, így érzem magam. Az embereknek fogalma sincs arról, ki vagyok, vagy kikkel játszottam korábban, ezért az az érzésem van, hogy koncertről koncertre folyamatosan be kell bizonyítani magam.

Sosem gondoltam magamra zenészként, inkább olyan érzésem van, hogy „próbálkozom”, csak bedugom a lábujjamat ebbe a hatalmas medencébe, amit zeneiparnak hívnak.

Mik a tervek a jövőre nézve? Mikor hallhatjuk a Meet Me In Moscow PT 2-t?

Jaj ne. Az emberek mindig ezt kérdezik tőlem, és ez igazából az én hibám, hogy hangoztatgattam, hogy közeleg, de sosem kellett volna elvárásokat felállítanom a kreatív munkálatokkal szemben, mert hülyeség! Valószínűleg nem mondok semmit, és egyszer csak fű alatt kiadom mindenféle felhajtás nélkül. Jelenleg azon agyalok, hogy van pár dal, amit rá akartam rakni eredetileg, de most már inkább félretenném későbbre… Igazából még fogalmam sincs, mit fogok velük csinálni.

Nem nagyon szeretek a távoli jövőre gondolni, inkább arra próbálok fókuszálni, hogy jó dalokat csináljak.

Folytonos kihívásnak érzed?

Annak, mert bár elismerem, van valamennyi tehetségem, sokszor megkérdőjelezem magamban, hogy megvan-e bennem az a kreatív kapacitás, hogy sorozatban írjam a jobbnál jobb dalokat. Valahányszor írok egyet, mindig az a benyomásom, hogy az volt az utolsó, mert olyan érzésem támad, hogy nincs bennem elég dal.

De aztán végül az lesz az eredménye, hogy írsz még több dalt, nem?

Ettől függetlenül még mindig az a legnagyobb félelmem, hogy az lesz az utolsó. Ez a különbség a hivatásszerű és a hobbizenélés között. Amikor magadnak csinálod, senki sem fogja megmondani neked, mit hogyan csinálj, vagy olyasmiket, hogy „nem adtál ki semmit 3 éve, ki kéne tenned egy kislemezt”, vagy „vajon az emberek jól fognak erre reagálni? Hogyan fogod ezt marketingelni?”
Ebben a korban, ha nem adsz ki valamit évről évre, az emberek k*rvára el fognak felejteni, és ez egy eléggé elkeserítő dolog, mert ez kényszerhelyzetbe hozza a bandákat, ezáltal kiraknak bénábbnál bénább albumokat, melyen van egy-két jó szám, de a többi szimplán sz*r. Azelőtt az emberek hagytak maguknak 3-4 éves szüneteket, csak hogy megtalálják magukat, vagy azokat a dalokat, amik bennük vannak, hogy felfedezzenek új hangzásokat. Hogyan adhat ki az ember új albumokat évről évre? Nem hiszek ebben.

Persze biztosan vannak, akik képesek erre, de én maximalista vagyok, aki csak jó számokat akar kiadni a kezei közül.

Máskülönben meg varázslónak vagy valami aranytojónak kéne lenned, hogy csettintésre kiadjad a következő szuperslágert.

Pontosan! Azt akarom, hogy a számaim azt a „nagyobb az életnél” benyomást keltsék, filmszerűek legyenek. Amikor írok egy dalt, kicsit olyan érzésem is van, mintha egy filmet rendeznék, az hoz hangulatba. Például „ezt a dalt Tarantinónak írom”. Vagy David Lynchnek. Onnan jön a számok hangulatvilága. Nagy mozimániás vagyok, imádom a filmeket, átjön a történet, az érzés, a tetőpont, minden.

Nagy benyomást keltenek benned a filmek?

Igen, Tarantino, Jarmusch, David Lynch, talán egy pici Scorsese is, kicsit ijesztő, sötét, skizofrén. A kicsit érettebb vagy szebb dalokat meg inkább Jacques Rivette vagy Éric Rohmer munkássága befolyásolják. Nem sok minden történik a filmjeikben, de érdekes érzést ad.

Az elmondottak alapján, ha megkapnád a lehetőséget, filmzeneszerzésben is érdekelt lennél?

(felkiált) Gondolok rá! Szinte folyton! Mikor felvettem az M című számomat, szinte láttam, meg el tudtam képzelni egy szuperhősös filmben. Nem tudom, fura, de van benne egy momentum, amikor szinte el tudok képzelni egy pasit, ahogy letépi a pólóját… Na de nem Ben Affleck (nevet), de el tudod képzelni. Ja, baromi jó lenne, ha a dalaim benne lehetnének egy filmben vagy egy menő tévésorozatban, például a True Detective-ben. Az rohadt menő lenne!

Lovely Quinces albuma, a Meet Me In Moscow PT 1 meghallgatható itt, illetve kedveljétek a Facebook-profilját itt!

Címkék: no room for us, meet me in moscow pt 1, thurston moore, sonic youth, steve shelley, My Bloody Valentine, Robert Plant, budapest showcase hub, interjú, ella fitzgerald, tony bennett, True Detective, Lovely Quinces, david lynch, quentin tarantino