Holy shit, Budapest is fucking sexy – Ilyen volt Yungblud parkos koncertje

Yungblud első önálló magyarországi koncertje pont azt hozta, amit az emberek vártak tőle. A rock és pop-punk zenébe csomagolt megvadulás, a generációs problémák és frusztrációk közös égbe üvöltése és a sokféleségétől igazán értékes közösség ünneplése emlékezetes vasárnap estét hoztak a Budapest Parkba.

Az előzenekarként érkező Only The Poets pontosan kezdett és hozták, amit kellett, hiszen hamar felvillanyozták a közönségnek azt a rétegét is, akik ezelőtt nem ismerték őket. A tipikusan angol fiús frontember lelkesedése és a dallamos, jól szóló számok hamar megalapozták a hangulatot. Ezt követően volt ugyan egy kis csúszás a tervezett kezdéshez képest, de a rajongók lelkesedését ez sem tudta megtörni, az első színpadi fények felvillanásával és lángcsóvák megjelenésével a közönség azonnal ráhangolódott az este fő fellépőjére. Rövid, kedvcsináló intro után a superdeadfriends-el indult el a több mint másfél órás őrület, ami ki is jelölte is az este hátralevő részének energiaszintjét.

A puszta megjelenésével is gender normákat feszegető előadó számos generációs és azon átívelő problémára reflektál dalaiban, legyen szó mentális betegségekről, az emberi sebezhetőségről, a kirekesztésről vagy az erőszakról. Yungblud a dalaiban is rendkívül zűrzavarosnak felvázolt valóság menedékeként invitál közösségébe:

„I know life gets hard, life is bullshit, but we are here to look at each other”

– mondta a koncert egy pontján. A társadalomkritikus hangvétel tehát természetszerűen jelen volt az egész koncerten; a Funeral és a Sex Not Violence is nagy erővel csendültek fel az előadó eddigi legtudatosabban felépített albumáról.

A viszonylag vegyes összetételű közönség zömét ugyan a tizen- és huszonéves korosztály tette ki, de középkorúakkal és nyakban ülő kisiskolásokkal is találkozhattunk. Már az első pillanattól egyértelműen érezhető volt, hogy a magyar közönség nagyon várta ezt a koncertet. Amikor az ötödik dal szövegét is tisztán énekelte a tömeg a fénycsóvák alatt, Yungblud szavakba is öntötte szemmel látható meglepettségét, majd hozzátette, hogy nem is tudta, milyen nagy itt Budapesten a család – utalva ezzel közösségére.

Kiérződött a várakozás abból is, hogy szinte semmilyen interakcióra való felhívás nem szolgált ismétlésre; akár az egymás mellett álló idegeneknek kellett összefonni kezüket, akár egy dallamot kellett újraénekelni, olajozottan működő közönségmunkát láthattunk, aminek öröm volt a részese lenni. Egyedül a wall of death – a rock és metál koncerteken előforduló őrjöngési forma – kísérletek fulladtak kudarcba, ehelyett csak egy aprócska circle-pit alakult ki a küzdőtér elején. A befektetett energia a közönség részéről jól rezonált az előadó kifogyhatatlannak tűnő energiáival, aki láthatóan nagyon élvezte, hogy ennyire együtt élhet közönségével. (Mindazonáltal tényleg nehéz elgondolni, milyen állóképesség kellhet másfél óra végig ugrálásához, amit csak a színpadon fel-alá szaladgálás szakít meg…) A koncert egyik legkedvesebb meglepetése az volt, amikor a fleabag első akkordjai felcsendülését követően az énekes az első sorokból a színpadra hívta egyik magyar rajongóját (mint utólag megtudtuk Bettit), aki ezt követően gitárt is kapott a nyakába és hibátlanul hozta az egész dalt.

A setlistben – ahogy azt várni is lehetett – több régebbi dal szerepelt, olyan szerzemények is megszólaltak, mint az Anarchist, a California vagy az I Love You, Will You Marry Me a 21st Century Liability-ről. A legtöbb szám mégis az áttörést hozó, 2022-es weird albumról hangzott el, ezek közül a parents és a god save me, but don’t drown me out szóltak a legnagyobbat. A rengeteg cikázás ellenére kiemelkedő éneklést kaptunk, igaz, ezt még jobb lett volna több lassú dalban is meghallgatni. Az este két líraibb dalt hallgathattunk meg, az egyik a pride hónap apropóján elénekelt Breakdown volt, ami hivatalosan június 21-én jelenik majd meg, így itt csak a nemrég kiadott teaserre támaszkodhatott a közönség. A szintén idei When We Die (Can We Still Get High?) is jól állt a Budapest Park színpadának, bár a sok nyüzsgés közepette valahogy érezhetően nehezebben hangolódott rá a lassabb dallamokra a közönség.

Az énekes a dalok között sem hazudtolta meg magát; rengeteg kiszólás elfért, melyekben vagy a budapesti koncertet és a közönség energiáját méltatta „Holy shit, Budapest is fucking sexy” jellegű megszólalásokkal, vagy arról beszélt, mit is képvisel valójában közössége és ebben megszülető előadói perszónája:

„This is what Yungblud is all about; finding new friends, new people… you might meet your future lover”

A közkedvelt „osztály-bohóca” és a támogató bandavezér szerepek között könnyedén egyensúlyozó, egészen lehengerlő karizmával rendelkező énekestől az évenkénti visszalátogatás ígérete mellé kaptunk egy kis klasszikus, szórakozott „köszi-szeretlek-puszi” intermezzot is a koncert vége felé, hogy senkinek se legyen hiányérzete. Az utolsó dalt és a meghajlást követően aztán az énekes megígérte közönségének, hogy húsz perc múlva lemegy hozzájuk a színpad elé, és a rögtönzött közönségtalálkozó nem is maradt el. A nagyjából 150 fős kitartó kemény magból többen is begyűjtöttek aláírásokat, közös fotókat, az énekes pedig a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel adta át magát az élménynek.

És hogy mitől működik ennyire jól, amit ez a 26 éves doncasteri srác csinál? Mert minden generációnak szüksége van a maga szócsöveire és olyan közösségekre, amelyek nem ítélik el, és a valahova tartozás ígéretét adják. És azért is, mert valahol nagyon jó érzés megélni, hogy egy pink zoknis, szoknyás fiú, elmosódott, fekete szemfestékben berobban egy színpadra és teljes átéléssel elénekel mindent, ami 13 éves korunk óta nyomasztja az egész generációnkat.

Yungblod Hivatalos | Facebook | Instagram

Címkék: Only The Poets, Koncert, yungblud, beszámoló, budapest park