Florence + The Machine: Ceremonials
Most belekezdhetnék, hogy mennyire jó a ritmus a No Light, No Light-ban, hogy milyen szívbemarkoló dallamú a Never Let Me Go, vagy hogy mennyire tökéletes az a sor a Heartlines-ban, hogy „Your heart is the only place that I call home”. De ez a lemez nem erről szól. A dalok önmagukban is megállják helyüket, igazán azonban csak együtt erősek. Ez egy nagyívű, monumentális alkotás – igen, egy cseppet szépelgő is, de ennyit megbocsáthatunk. Kicsit olyan, mintha a Lungst helyezték volna át egy sokkal okosabb, átgondoltabb és talán mélyenszántóbb közegbe. Ha becsukom a szememet, nem az állandóan önmagával harcot vívó Florence-t látom, sokkal inkább egy grandiózus előadót a márványoszlopok között, szimfonikus zenekarral körbevéve. Hiába sikítja hisztérikusan, hogy „Say my name!”, bizony kedvenc drámakirálynőm révbe ért.
A címhez méltóan van mit ünnepelnünk: a cél egy egybehangzó, egységes anyag létrehozása volt, és ez szinte maradéktalanul sikerült. Viszont bennem az első hallgatástól kezdve ott motoszkál egy leheletnyi hiányérzet. Sokáig tartott, míg rájöttem, mi az, amit ez az album minden összetettsége és profizmusa mellett nélkülöz: nincs meg benne az a Kiss With A Fist-féle pimaszság, ami első körben olyan bájossá tette számomra Florence-t. A hiányérzet kiküszöbölésére ajánlom mindenkinek a Deluxe Edition kiadványt, amelyen három dal is hallható akusztikus verzióban. Ezek talán kicsit visszahozzák azt az apró szeletet Florence összetett személyiségéből és művészetéből, amit a szimpla lemez nem ad meg.
Mindemellett egy fantasztikus albumról van szó, ami a maga műfajában tökéletes – lehet, hogy csak nekünk kell hozzá egy kicsit felnőnünk.
9/10
