Fénysebességgel keringés a bolygó körül: ez volt a King Gizzard & The Lizard Wizard elmúlt egy éve
Az örökkévalóságnak tűnő, csendes és monoton korona-korszak után az első (legalábbis részben) poszt-vírus év végre feltámasztotta az élőzenét, a koncerttermekbe visszatért a zaj, és a többszörösen napolt turnék és fesztiválok is szép sorban megvalósulhattak. Így 2022 rengeteg új megjelenést és koncertet hozott, de ezt a zenereneszánszt kevesen maxolták ki annyira, mint az ausztrál King Gizzard & The Lizard Wizard zenekar, akik idén 5 (öt) nagylemeznél, hét klipnél és két és fél tengerentúli turnénál járnak — és még csak november van.
Nem mintha a banda 12 éves fennállása során túl sokat csendespihenőzött volna: 2012-es bemutatkozó nagylemezük óta, kerek tíz évvel később a huszonharmadiknál járnak (nem számítva az EP-ket és a koncert -és remixalbumokat), ami még átlagolva is évi 2.3 albumot jelent.
King Gizzardék viszont ebben az extrán tartalmas évtizedben is különösen megküldtek két évet, először 2017-ben, majd idén, amikor is 5-5 (öt-öt) lemezzel jelentkeztek 12 (tizenkét) hónap leforgása alatt.
Az idei zenedömping az ún. Gizztober során tetőzött, október hónapban ugyanis három albummal jelentkeztek: Elsőként érkezett az Ice, Death, Planets, Lungs, Mushrooms and Lava, ezt követte a két tizenöt perces jammelésből álló Laminated Denim, majd a hónap végén befutott a koronaékszer, az összes számot egy darab hangnem/akkordváltásra építő, Changes névre keresztelt anyag is, ami a zenekar eddigi talán legizgalmasabb megjelenése.
Ez a már pusztán mennyiségében lenyűgöző output azonban csak egyike azoknak az ismérveknek, amik a King Gizzardot objektíven lehet nem teljesen objektíven az évezred egyik legkiemelkedőbb zenekarává teszik.
A viszonylag tipikusnak mondható, széteffektezett gitár -és énekhangzással debütáló, első ránézésre garázsrockként definiálható zenekar tíz év alatt nagyjából minden zenei műfajt felpróbált, és bár összegyurmázott egy kifejezetten velük azonosítható hangzást, ami leginkább a mikrotonalitás, a pszichedélia és a mezei hallgató által azonosíthatatlan további tucat zenei hatás fúziójaként jellemezhető, ezt a bandát mégsem lehet kategorikusan bekategorizálni. A King Gizzard-hangzáson túl az idén tavasszal megjelent Omnium Gatherumon például van rap is, tavaly jelent meg török house számuk, de már volt thrash metal albumuk is.
Ez pedig talán az elsőszámú vonzereje ennek az egyetemi pajtikból összeverődött bandának, ahol minden tag külön-külön is elképesztően tehetséges, kreatív és képzett multiinstrumentalista zenész, de a frontember Stu MacKenzie vezényletével ez az elsősorban saját örömből zenélő és a mai napig szinte teljesen DIY működő zenekar (a felvételeket és a mixelést is házilag intézik, az albumborítókat, merch-öt és a klipek nagy részét pedig már régóta szinte kizárólagosan a láthatatlan hetedik tag és a zenekar jó barátja, Jason Galea készíti) rövid idő alatt globális és exponenciálisan növekvő rajongótáborra tett szert és járta be jó párszor a bolygó egyre nagyobb, általában teltházas koncerttermeit.
A műfaji anarchia mellett az a punk hozzáállás is elég üdítő, ahogy a zenekar sorra rúgja fel a zeneipari sztenderdeket és bevett szokásokat az ad-hoc megjelenések, negyedórás trekkek, de akár a koncertek terén is: a sokállomásos turnékon sincs egyetlen ismétlődő setlist sem, és mivel gyakoriak a maratoni, 2-3 órás gigek, visszafogott matektudással ki se lehet számolni, mekkora repertoárral is dolgoznak.
A sokáig 2 (két) dobossal működő King Gizzard Eric Moore tavalyi távozása óta már hagyományosabb felállással operál, de tradicionálisnak és/vagy kiszámíthatónak így sem nevezhető a leosztás, nagyjából mindenki játszik mindenen, ami biztos hozzájárul ahhoz is, hogy a zenekar láthatóan imádja és semmiképp nem unja a zenélést, ami talán a legnagyobb hozzáadott érték bármilyen banda bármilyen koncertjén vagy felvételén.
Ezt támasztja alá az is, hogy több tagnak is vannak nem elhanyagolható mellékprojektjei is: az énekes-gitáros-harmonikás-szintis Ambrose Kenny-Smith és Cook Craig a Murlocs-ban is együtt zenél, utóbbi ráadásul Pipe-Eye néven egy szólóprojektet is visz, Joey Walker Bullant néven készít elektronikát, a dobos Michael Cavanagh, aka. CAVS pedig tavaly hozott ki egy egész albumnyi dobolós trekket.
A fáradhatatlan zenekar, bár nyár végén rövid kényszerpihenőre ment Stu Mackenzie krónikus betegsége miatt, félbeszakítva az európai turnét, ősszel újra nyakába vette a világot, és járta be egy éven belül másodszor az Egyesült Államokat, és tért haza pár hete Ausztráliába (csak részben, a Murlocs még december elejéig turnéztatja szintén idén megjelent és szintén fantasztikus albumát, a Rapscalliont) és vesz fel előzetes előrejelzések alapján három új lemezt, egy rockoperát és egy háromórás dokufilmet a következő turnéig.
A King Gizzard & The Lizard Wizard márciusban tér vissza Európába, hozzánk legközelebb Prágában és Bécsben lehet (és érdemes) őket elcsípni. Alább pedig egy szubjektív gyorstalpaló a zenekar munkásságából, személyes kedvencekkel:
