Ez most hipnózis vagy altatás? – A Warpaint és a Dum Dum Girls új lemeze
A Warpaint háromévnyi kemény munka végére ért, az eredményt hallva pedig felmerül a kérdés: vajon megért-e ennyi fáradságot a hatalmas elvárásokkal szembenéző, cím nélküli második album készítése? A Dum Dum Girls az évek alatt vadóc rockzenekarból jóval izgalmasabb dark-pop produkcióvá változott. Több sikeres EP után itt az új nagylemez, a Too True, mely a dalszerző Dee Dee szerint eddigi legszemélyesebb és legnehezebb szerzői időszaka volt. Ahogy az ebből a pár sorból már sejthető, egyik sem „könnyű” lemez, de vajon melyiken hallatszik jobban a „vér és veríték„?
Warpaint – Warpaint
A Warpaint feltűnése igazi diadalmenet volt 2010-ben: bár a zenekar már 2008-ban jelentkezett egy John Fruiscante által kevert EP-vel, az igazi áttörést a The Fool című nagylemez hozta el a Los Angeles-i formáció számára, amely általában dicsérő kritikai visszhangra lelt, de ami még fontosabb, egy széles rajongói bázis is szívébe zárta akkor az együttest.
Azóta azonban eltelt 3 év, amit a Warpaint egyáltalán nem lazsált el, sőt, úgy tűnik talán túlságosan is a közös munkába temetkezett. Már 2011-ben arról szóltak a hírek, hogy a lányok az új számokon dolgoznak, méghozzá először ebben a felállásban. A zenekar ugyanis többször is tagcseréken esett át, ám a 2011-es felállás azóta állandósult, így az új számok már a közös stúdióbeli jammelésekből születtek. Azt minden tag hangoztatta a megjelenés előtt, hogy ez a lemez teljesen más lesz, mint az előző, de hogy tényleg ennyire más lett, az nem a hangzásbeli súlyeltolódásoknak köszönhető.
„A many blood sweat and tears into this child„
A fenti megjegyzéssel kürtölte ma világgá a zenekar az album megjelenését, és bár a mondat itt nem ér véget, azért ezek elég sokatmondó sorok. Mert sajnos a lemez nagyon izzadságszagú, és ami még fájóbb, sokszor egész egyszerűen unalmas. Bár a Spin magazin kritikája szerit ez a lemez nem elaltat, hanem épp csak félálomszerű állapotot idéz elő, azért én nem vennék rá mérget, hogy mindenki maximális figyelemmel bírná a teljes lemezt. Ami 2010-ben, a pszichedelikus zenék nagy visszatérése idején nyerő volt, az itt most édeskevés. Hiába szintisebb a hangzás, hiába érződik, hogy a ritmusszekció ügyesen teszi a dolgát, a dalok többsége így is könnyen felejthető. Igen, vannak olyan lemezek, amelyeknek különleges, hipnotikus a hangulata, de azok a lemezek attól jók, hogy képesek a hallgatóra „ráerőltetni” ezt az álomszerű állapotot. A Warpaint második lemeze ezt nem éri el, pedig, hogy azért pozitívumot is említsek, kifejezetten jól indul. Az Intro-Keep It Healthy-Love Is To Die kezdő hármas közben még követhető az az út, amire a Warpaint szándéka szerint elcsábítana minket, ám ezután már csak egyszer, a Disco/Very-nél élénkül meg a lemez. Így aztán hiába a neves produceri közreműködés (Flood, Nigel Godrich), és hiába az ugyancsak jó nevű Chris Cunningham borítóterve és a lemezkészítésről készített dokumentumfilmje, ezek az adalékok csak a csomagoláson javítanak. Ettől még sajnos ez egy csalódást keltő lemez.
Dum Dum Girls – Too True
A többes számú zenekarnév csalóka: a Dum Dum Girls valójában Dee Dee Penny egyszemélyes hálószoba-projektjeként indult, és ami a dalszerzést illeti, végig az is maradt. A Dum Dum Girls csak a koncerteken alakul négytagú, klasszikus felállású formációvá. A bevezetőben már utaltam rá, hogy Dee Dee lemezről lemezre, EP-ről EP-re finomított a hangzáson, így aztán a kásás, shoegaze-hangzás folyamatosan letisztult. Olyannyira, hogy a most megjelent harmadik nagylemezen tulajdonképpen sötét köntösbe öltöztetett színtiszta popzenét hallhatunk. Hogyha a Too True-t és a bemutatkozó albumot, az I Will Be-t egymás után hallgatjuk, a különbség még szembetűnőbb. Persze voltak már arra utaló jelek korábban is (pl. egy Smiths-feldolgozás), hogy a Dum Dum Girls-projektet illik komolyabban venni annál, mint amit az első megjelenések sejtettek. Egész egyszerűen Dee Dee idővel elkezdett egyre jobb dalokat írni, és a néhol bájos, szertelen zajongásokat felváltották az ambiciózusabb, nagyobb ívű szerzemények.
Az egyéb produkciókban (pl. Crocodiles) is előszeretettel felbukkanó Dee Dee az albumhoz írt kísérőszövegében hosszasan fejtegeti, hogy mennyire nehezen született meg az új lemez, hiszen a hosszú turné például tönkretette a hangját, és lelkileg sem volt épp a legösszeszedettebb a dalszerzés időszakában. Ezek a megjegyzések sohasem ígérnek jót a hallgató számára, de a Too True – tán épp a nehézségek miatt – az eddigi legjobb Dum Dum Girls-lemez. Dee Dee ugyanis visszatért a kezdetekhez, és saját hálószobájában, semmifajta külső nyomás nélkül énekelte fel a lemez dalait, hogy azokat aztán a Raveonettes-ből ismert Sune Rose Wagner produceri munkája hozza még „darkosabb” formába.
A bevallottan Cure– és Siouxsie and the Banshes-hatásokat mutató lemezről nehéz is dalokat kiemelni, hiszen a Warpainttel ellentétben itt csak akkor lankad a lendület, ha arra tényleg szükség van.
Bár a borítón Dee Dee Penny félig hátat fordít, ezen a lemezen nem szégyelli több oldalát is megmutatni: a személyesebb, kitárulkozót (Under These Hands) vagy akár a vagányabb vadmacskát (In The Wake Of You; Little Minx). Persze lehetne még sorolni a többi dalt is, de a lényeg úgyis az, hogy mostanra nyilvánvalóvá vált, ha Dee Dee a Dum Dum Girlsszel továbbra is ilyen színvonalon folytatja, akkor még a példaképek (az említetteken kívül például Madonna és Patti Smith) szintje is bőven elérhető lesz számára.
