Élősködés Viva Brother – Famous First Words (2011)

2010-ben pár fiatalember gondolt egyet, és megalapították első zenekarukat, pár név és stílusváltás után pedig (pop-punk és emo, olyan gyalázatos névvel, mint a Wolf Am I) megszületett a végleges körvonala annak, amit eredetileg szerettek volna. Gyorsan leszögezték, hogy rájuk a Blur, a Stone Roses, és a The Smiths nagyon nagy hatással van, és a zenéjükre a „Gritpop” jelzőt akasztották (aminek azon kívül, hogy hangzatos, különösebb jelentősége nincs), és kész is volt a Viva Brother. Viszont ami Zane Lowe-nak tetszik – a BBC Radio 1 műsorvezető – DJ-je – a szerk. –, abból általában kisebb-nagyobb siker lesz: miután a BBC Radio 1-on elkezdte játszani a banda demóját, a Geffen Records azonnal leszerződtette a srácokat.

Ez a bevezetés azért ne tántorítson el senkit a lemeztől, mivel az közel sem rossz, csak pont becsúszik az „átlagon aluli” körbe, mert nem tud semmi olyat felmutatni, ami kicsit is érdekessé tenné. Már a New Year’s Day címre hallgató első szám is olyan, mintha Jarvis Cockert, vagy inkább az egész Pulpot bezárták volna egy stúdióba étel és ital nélkül, hogy „most tessék alkotni”. Ugyanez a helyzet a Darling Buds of May-nél. A komolytalanságot csak fokozza, hogy a High Street Low Livesról, a Davidről és a Fly By Nightsról ordít, hogy a bandának Blur poszterekkel van kitapétázva a próbaterme, a dalok olyanok, amilyeneket Albarnék valószínűleg szabadidejükben csinálnak. Poénból. Aztán persze az Oasis is beköszön, az Electric Daydream esetében a kreativitás teljes hiányával. Ha ügyesen használták volna az ihletet, amit innen-onnan kaptak, akkor talán valami szépet is alkothattak volna, de a lemez egésze inkább a pofátlan nyúlás felé hajlik.

A számok persze dallamosak, akár táncolható is némelyik, de az album egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyszerűen olyan, mintha a 90-es évekből vennénk egy sima popzenekart, mint a Liquido, és egy britopop zenekart, mint a Blur, aztán összedolgoznánk őket, és… nos, kész is. Hallgatható ,csak baromi unalmas. Sajnos a dalszövegek végtelen egyszerűségével az összes esélyüket ellőtték, így tényleg már csak az a fura pop-bájuk maradt meg, ami összetartja őket és embereket hoz a koncertjeikre.

Az a rengeteg támogatás, amit a demóanyaguk után kaptak, talán egy kicsit sok is volt. Mindjárt kikerültek a nagyközönség elé a Geffen miatt, az NME is felkarolta őket itt-ott, a magas elvárásoknak pedig valószínűleg piszkosul nehéz volt megfelelni, és sajnos tényleg csak részben sikerült. Ha tudják kezelni a rájuk nehezedő terhet, akkor remélhetőleg kapunk egy letisztult második albumot, amit öröm lesz hallgatni.

4/10