„Egy kicsit pszichológusnak is lenni kell” – interjú Nora Felderrel, a Stranger Things music supervisorával

Booking agentként kezdte pályafutását, ha jól tudom…

Igen, mondjuk nem tudom, mennyire lehet ezt booking agentnek nevezni. Egy kis klubban dolgoztam Manhattenben, ahol nem csak zenekarokkal dolgoztunk együtt, de promócióval is foglalkoztunk. Ez volt az első munkám a zeneiparban.

Milyen zenekarokkal dolgozott?

Helyi zenekarokkal, dalszerzőkkel, de volt, hogy olyan zenészeket is népszerűsítettünk, akiket épp befuttattak a nagy kiadók. Egy kicsit mindenből. Rengeteg érdekes emberrel találkoztam abban az időben, a ’80-as években nagyon jó volt New Yorkban élni.

És melyik részét szerette jobban a munkájának: a bookingot, vagy a promóciós részt?

Minden részét imádtam. Alapvetően izgatott voltam, hogy része lehetek a zeneiparnak, sokat tanultam és rengeteg emberrel találkoztam, akiket érdekesnek találtam. Aztán hirtelen elkezdtem kiadókkal dolgozni, és segíthettem nekik az ötleteimmel: hogy kiket hívhatnánk meg az adott klubokba, kiket mutathatnánk meg Amerikának. Ez volt az első olyan munka, amivel beírtam a nevem a zeneipari nagykönyvbe. És az volt benne a legizgalmasabb, hogy ez volt az első munkám ezen a területen.

Hogyan került Los Angeles-be, ahol az első filmjén dolgozott?

Már korábban szemeztem L.A.-vel és eldöntöttem, hogy ott szeretnék élni, de még nem voltam biztos abban, hogy mit is kéne csinálnom. Aztán néhányan elkezdték nekem mondogatni, hogy a tapasztalataimmal, a hátteremmel és a kiterjedt kapcsolatrendszeremmel a zsebemben bele kéne vetnem magam a zene és a mozgókép kapcsolatának elmélyítésébe.  Már első blikkre is érdekesnek hangzott, mindig szerettem új dolgokat kipróbálni. Van egy ilyen tulajdonságom, hogy ha valami megtetszik, akkor nem térek ki előle és mindig koncentrált tudok maradni. Ez az egyik olyan személyiségjegyem, amire nagyon büszke vagyok. Úgyhogy azt mondtam, kipróbálom. Beültem más music supervisorok mögé egy időre, hogy lássam, hogy tényleg képes leszek-e ezt csinálni és rendkívül gyorsan rájöttem, hogy a válasz : igen. A munkamorálom és a készségeim mind hozzájárultak ahhoz, hogy tökéletesen kezeljem a kihívásokat, amit a munka elém állított.

Ez a munka tipikusan olyan, ami mindkét agyféltekét igénybe veszi és nagyon kevés ember van, aki így képes gondolkodni.

Ez egyáltalán nem könnyű, főleg nem a tévés megbízásoknál, ott minden olyan gyorsan történik, hogy az összes tényező komplikáltsága szinte hatványozódik.

Ha a Stranger Thingset vesszük alapul, sok karakterhez társított olyan zenéket, amik később emlékezetessé tették őket számunkra. Ilyen például Jonathan és a The Clash kapcsolata is. Ezek szerint a munkájában szükség van egy kis pszichológiára is, hogy ismerje a különböző embertípusok sajátosságait, és úgy tudja belőlük kihozni a karakterek igazi énjét?

Ez teljesen helytálló, és épp ez a lényege a munkámnak. Ez nem rólam szól, az én ízlésemről, hanem a rendező képzeletének kiegészítéséről. Nem én írtam, vagy csináltam ezeket a műsorokat és nem is én alkottam meg a karaktereket. Tehát nem a saját szereplőim személyiségét kell fokozni, hanem a rendezőkét. Úgyhogy rá kell hangolódni ezen emberek érzelmeire, arra, hogy mit is keresnek igazán. Szükséges egyfajta kötődés ahhoz, hogy képes legyek megérteni a gondolataikat a zenén keresztül. Ez egy nagyon nehéz dolog. Sok ember dobálózik ilyen mondatokkal, hogy „ja én aztán tudom mi a különbség egy jó és egy rossz dal között“. De tudom-e, hogy szerinted mi egy rossz és egy jó dal? Mivel a te érzéseid alapján fog megragadni benned egy adott szereplő. Szóval igen, tényleg kell egy kicsit pszichológusnak is lenni a munkámban és a testvérem egyébként pszichiáter, úgyhogy lehet, hogy bennünk van egy ilyen alapvető késztetés arra, hogy olvassunk az emberekben. Rengeteg olyan music supervisor van a világban, akik hiába remek szakemberek, de nem tudják kiépíteni ezt  a fajta kapcsolatot hogy ráérezzen a másiknak mire van szüksége. Majdnem olyan nehéz munkánk van, mint maguknak a színészeknek.Meg kell értenünk, honnan jöttek a karaktereink, hogy mégis milyen zenét hallgathatnak.

Megadom a karaktereknek, amire szerintem szükségük van, és még pár dolgot, amik közül választhatnak, de minden kimenetelnek tökéletesnek kell lennie.

Milyen volt a legbonyolultabb karakter, amivel eddig dolga volt?

Inkább mesélnék egy bonyolult karakter-típusról. Sok ember gondolja, hogy azok a zenék, amiket anno hallgattak, azok időtállóan a legjobbak. De nem veszik észre, hogy azokra a zenékre, amik boldoggá tették őket valamikor, mindenki máshogy reagál. Vegyünk például egy festményt, vagy akármilyen művészeti ágat. Minden a befogadón múlik, abszolút szubjektív a befogadása. Például ha több producer dolgozik együtt, akkor az ő igényeiket még nehezebb közös nevezőre hozni egyetlen ötlettel, de ez is munka része. Én személy szerint nem a producerek, hanem a szereplők igényeire figyelek inkább. Néhányan annyira ragaszkodunk egy-egy dalhoz, hogy nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy nem mindenki reagál ugyanúgy. Túl kell lendülnünk a személyes ízlésünkön annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozhassuk ki a karakterekből. Itt jön be megint a pszichológia, amikor a megbízóknak új kreatív irányokat mutatunk, amelyek révén azt érzik, amit szeretnének, mégis szélesítjük a látásmódjukat. Mutatunk valamit, amire maguktól nem gondoltak, de mégis nagyszerűnek találják.  Persze nem mindig sikerül, néha csak az általuk megadott határok között tudsz mozogni és megtalálni a lehetőségekhez mérten a legjobb zenéket. Nem azért csinálom ezt, hogy felvágjak a tájékozottságommal, azért csinálom azt, amit, hogy valaki más képzeletét hozzásegítsem a kiteljesedéshez a zene segítségével.

Milyen érzés, amikor teljesen szabad kezet kap a választások során? Hogyan választ zenét, amikor nincsenek határok?

Imádom. Az egyetlen dolog, ami ilyen esetben mégis határt szab, az a költségvetés. De ettől eltekintve ez számomra természetes módon jön, ez nem egy folyamat. Már csak a kreativitásom szab határt. Volt egyszer valaki, aki pár hétre mellém szegődött, mert megtetszett neki a munka, de két-három hét után rájött, hogy ez nem neki való. Megkérdezte tőlem, hogy lehet-e ezt úgy csinálni, hogy ha csak egy kisebb zenei tárból válogat. Akkor értette meg, hogy nem a saját ízlése szerint kell válogatnia, hanem tőle különböző emberek és karakterek zenei világából is, és ez nem volt könnyű.

Ha valaki azt mondja neked, hogy a világ összes zenéje a rendelkezésedre áll, az sokszor lehet túlterhelő és ijesztő.

Hogyan olvad össze egy dal egy képpel a fejünkben? Mi a módja egy karakter kibontakoztatásának?

Először is nagyon fontos tudni a háttérsztorit, gondoljunk csak arra, amikor először meglátjuk Billyt a Stranger Thingsben. A Rock You Like a Hurricane tökéletes volt ahhoz a jelenethez. Ahogy a kamera végigsiklik a lányokon, akik ámulva néznek utána, és ott van az a fiatal, jóképű rosszfiú, aki uralja az egész jelenetet. Ez a dal olyanoknak, akik a ’80-as években éltek, teljesen mást jelent, mert ők megélték azt a korszakot, amiben született. De nem csak azért hatott rá pozitívan a Scorpions, mert időben kötődnek hozzá, hanem Billy karaktere miatt is. A zene akkor egy új jelentést kapott a képernyőn látott reakciók miatt. Már nem csak magára a dalra figyelünk, ha valamikor felcsendül a rádióban, hanem az adott jelenetre. És ebben rejlik a Stranger Things szépsége. Sok dalt hallhattunk már a soundtrackek közül ezelőtt is, de most már olyan vizuális kapcsolatunk van a hallott zenékkel, amik valami olyanra emlékeztetnek bennünket. amit szeretünk: a történet és a karakterek. Minden aspektusát figyelembe kell vennem egy dal kiválasztásánál az adott jelenetnek és karakternek, hogy megtaláljam a dalt, ami minden pontján illeszkedik a történethez. Ez ebben a munkában a szentháromsággal egyenlő: a történet, a karakter és a zene. Épp azért adjuk ki újra az összes soundtracket egy albumon, mert hiába hallották már ezeket a dalokat milliószor a nézők, most teljesen más kapcsolat fűzi őket hozzájuk.

Ahogy az előbb említette, azoknak az embereknek, akik a ’80-as években hallották  a Scorpionst, új értelmet nyert a dal. Sokan még meg sem születtünk akkor, és hiába hallottuk már milliószor, most talán úgy érezheti a fiatalabb generáció is, hogy van egy személyes kapcsolata a dalhoz. 

Nagyon jól mondod, ugyanis ez a másik szépség, ami a Stranger Thingsben rejlik. Két fajta ember dolgozik a sorozaton: azok, akik abban az időben már éltek, és azok, akik még nem. Úgyhogy gyakran ültetem le őket és kérdezem a reakcióikról egy adott dalról. Az idősebbek általában már hallották, az ő idejükben menő is volt. A fiatalabbak pedig érdekesnek találják. Ott van például a TOTO-dal amit használtunk, ami a saját idejében még az alter arcok között is nehéz falatnak számított, de most, mintha mindenki eggyel jobban meg tudná emészteni.

Teljesen más szemmel nézünk a sorozat miatt egy-egy slágerre.

Tanulmányoznom kell a huszonéveseket, hogy ők hogyan reagálnak egy-egy dalra, mert mint mondtam, nem az én ízlésem a döntő, hanem az, amit ti szerettek. Így hozza össze a Stranger Things az idősebb és a fiatalabb korosztályt. Ehhez a hatáshoz kell hozzásegítenie a nézőket és a producereket egy jó supervisornak.

Interjú: Buzás Lelle & Biczó Andrea

Címkék: stranger things, californication, filmzene, bush, nora felder, budapest hsowcase hub, the oa, Zene, interjú, kult