„Egy ilyen brigádból csak sokszínű, vad és szabad dolog tud születni” – Weil András (Ethnofil)-interjú

Mi jellemezte az Azimut munkálatait?

Viszonylag szoros határidővel készült az album, miután májusban kitaláltuk, hogy a tavalyi után idén is csinálunk lemezt. Akkor már megvolt az Akvárium Klubos koncertünk időpontja októberre, és időközben beszéltük meg, hogy lemezbemutató lesz. Őrült tempóban készítettük el a 44 percnyi anyagot – azért ennyit, mert vinylen is megjelentetjük, és azon ennyit lehet kiadni jó minőségben. Ráadásul mindez nyáron zajlott, miközben mindannyian turnéztunk több másik zenekarunkkal.

Viszont mivel kevesebb időnk volt gondolkodni, sokkal izgalmasabb és tömörebb volt a munkafolyamat, kompaktabb, ösztönösebb és élőbb dolgok születtek.

Hogyan működnek a zeneszerzési folyamataitok?

Nálunk a zeneírás alapja az improvizáció. Ilyen szempontból olyanok vagyunk, mint egy jazz zenekar, holott egyikünk sem igazán gyakorlott jazz muzsikus.

Nem találunk ki koncepciót, aminek a mentén aztán majd zenét írunk, hanem elkezdünk rögtönözni, és megnézzük, hogy mi sülhet ki belőle. Ezt követően próbálunk ráhúzni a rögtönzött jam nyersanyagokra egy struktúrát, elkezdjük építeni egy természetes munkaflow-ban, amit nem egy ember határoz meg, és nem is az egész zenekar, hanem maga az a helyzet, amelyben keletkezett.

Év elején immár sokadik alkalommal elvonultunk egy alkotótáborba, vidéken felépítettünk egy stúdiót, ahol mást se csináltunk, csak zenéltünk reggeltől estig. Ez napi 6-8 óra felvett hanganyagot eredményezett, amiből együtt választjuk ki a legizgalmasabb zenei részeket. Korábban utólag próbáltuk stúdióban reprodukálni ezeket a pillanatokat, amikben egyszer már voltunk együtt, de ez nagyon nehéz, sokszor beletört már a bicskánk. Így ezen az albumon szerepelnek olyan felvételek, amelyek a táborban készültek, és amelyekre utólag kerültek rá az énektémák. Ezt lehet is rajtuk hallani, hiszen szabadabb hangzásuk van, mint egy klikkre pontosan kiszámított stúdiófelvételnek, viszont az elmúlt évtized rengeteg közös imprózásának köszönhetően összeértünk annyira, hogy egy jammelés során is profin hangzó felvételek tudtak születni. Szeretem a zenekar ad hoc, szabad, improvizatív hozzáállását, amely végre a lemezen is megjelenik.

Tavaly azt mondtad egy interjúban, hogy az együttes tagjaival több szempontból is egy határon álltok, és az egyéni döntéseiteken múlik, hogy milyen irányba mozdultok zenekari szinten. Itt miről volt szó pontosan?

Sok szempontból azért érkeztünk tavaly vízválasztó ponthoz, mert többen is akkortájt fejeztük be a tanulmányainkat. El kellett gondolkodnunk, hogy ki milyen irányba indul el, merre tart a karrierünk, az életünkben milyen szerepet tölthet be a zene és maga az Ethnofil. Nem volt világos, hogy ez a zene alkalmas lehet-e arra, hogy valamiféle megélhetést tudjunk belőle farigcsálni. Bár nem ezért kezdtük el csinálni a zenekart – és most sem ez az elsődleges célunk –, kíváncsiak voltunk, hogy alkalmas lehet-e ez a csapat arra, hogy pici és okos kompromisszumokat kötve a munkahelyünkké váljon. Vajon átalakulhat-e mindez a felnőtt életünkben is fontos szerepet betöltő dologgá, vagy megmarad egy olyan fontos hobbiprojektnek, amit továbbra is szeretünk, és megalkuvás nélkül csinálunk a saját szórakoztatásunkra?

Ez a mostani album annak az eredménye, hogy ez az elmúlt időszak mindannyiunknak új lendületet adott, a zenekar élete termékenyebb, progresszívebb irányt vett az eddigiekhez képest.

A csapat kreativitása a tagok közti hasonlóságban vagy ellentétekben gyökerezik?

Ha nagyon egyformák lennénk, és egy irányba húznánk, akkor rövid idő után lennének saját kliséink és mintáink. Egyértelműbben szólalnánk meg egy bizonyos zenei stíluson belül, de hamar ráunnánk erre.

Nagyon különböző irányokat hozunk a zenekarba, így próbálunk megteremteni egy érdekes, mégis érthető világot. A ritmusszekció például a rockzenéből jött, ők azzal az energikus attitűddel, dinamikával és szellemiséggel vesznek részt benne, ami élőben is nagyon jól átjön.

A legújabb albumunk épp ezért lett ennyire tarka. Egy ilyen brigádból csak sokszínű, vad és szabad dolog tud születni.

Mi motivál az adott pillanatban, jammelés közben?

Leginkább talán a kíváncsiság. Amíg kíváncsiak vagyunk egymásra, mint emberek, vagy amíg érdekel minket, hogy mi lesz az eredménye annak, ha így random összeállunk zenélni, és belerakjuk azt, ami minket most épp egyénileg is érdekel, addig mindig fogunk zenéket csinálni. Sok olyan pont volt a csapat életében, amikor nem voltunk mindannyian biztosak abban, hogy meg tudunk újulni, érdekesek tudunk lenni egymásnak, mert van, hogy ugyanúgy eltelítődünk a másiktól, mint akár egy párkapcsolatban. Ugyanakkor közben időről időre vannak olyan inspiráló élmények, akár csak egy koncert, amikor kapunk egy hatalmas inputot, és rájövünk, hogy még mindig rettentően élvezzük a közös zenélést, és hiába van mindannyiunknak sok másik zenei projektje, az Ethnofil egyfajta gyökeret jelent számunkra.

Megkérdőjelezhetetlen módon rezgünk össze, ez racionálisan szinte megmagyarázhatatlan élmény. Azt hiszem, ezért vagyunk mi koncertzenekar, ez a színpadi dinamika magával rántja a közönségünket.

Milyen változások értek titeket zeneileg az elmúlt években?

Egyre nagyobb szerepe van az éneknek az albumokon, hiszen míg az elsőn csak egy-két szám erejéig működött közre Viola (Okos Viola ének, hegedű – a szerk.), addig ma már állandó énekesnőnk. Instrumentális helyett dalcentrikusabb és ezáltal könnyebben emészthető lett a zenei világunk és olyan emberközeli szövegeket tartalmaz, ami megérintheti a közönséget. Az új album vívmánya, hogy a dalokban vannak megjegyezhető refrének. Mensa barátunk segítségével közösen írunk dalszövegeket, Viola improvizálás közbeni érzetszerű gondolatait alapul véve.

Valamint a másik fontos változás, hogy nem játszunk már világzenét. Ennek ellenére azért maradtunk mégis az Ethnofil név alatt, mert ezt az egyet, a nevet szerettük volna megőrizni a kezdetekre való tekintettel, ha már a zene teljesen más is azóta.

Még ha nagy nehézséget is jelent, hogy ez alapján első ránézésre nem vagyunk egy trendi hangzású zenekar.

Miként zajlott a stílusváltás?

Egy együttesnek nem árt időről időre elgondolkoznia, hogy miért csinálja a zenét. Az emberek azért játszanak punkot vagy rockot, mert a f*szuk kivan, vagy szabadok akarnak lenni, tánczenét meg azért, hogy bulit csináljanak. De nálunk nincs ilyesmi a háttérben, a zene öröme hajt minket. A zenekaralapítónknak és dobosunknak, Gergőnek (Okos Gergely – a szerk.) népművelők a szülei, így amikor elkezdtünk együtt zenélni Ethnofilként, akkor az volt a célunk, hogy modern burokba csomagolva fogalmazzuk meg a népzenei kultúrában rejlő értékeket. Ezáltal szerettük volna továbbmenteni azt a velünk hasonló korú arcoknak, akik a tradicionális formában talán nem hallgatnának népzenét. Az első albumunk megjelenése után érkezett az együttesbe Őrsi Andris, aki scratchcsel és elektronikával kezdte színesíteni a zenét, és hozott egy csomó olyan hangmintát, ami nem magyar, hanem távol-keleti vagy épp afrikai népzene. Közben kiderült, hogy a magyar népzene is nagyon sok helyről lett befolyásolva, sok balkáni meg román hatás van benne, úgyhogy egy kicsit ezt a vonalat is bevontuk.

Utána jött a harmadik lemez, és elkezdtük megtalálni a saját hangunkat úgy, hogy a népzene, mint motívumvilág vagy dallam, már nem volt szükséges, hiszen Viola elkezdett saját dallamokat kitalálni. A zenekar eredeti célja tehát részben átalakult, azonban továbbra is az az elsődleges szempont számunkra, hogy mi magunk szeressük csinálni ezt az egészet.

Ezáltal ugyanis képesek vagyunk örömet okozni a hallgatóinknak is.

Az Ethnofil az Azimut lemezbemutató koncertjét október 19-én tartja az Akvárium Klubban, Facebook-esemény itt!

Címkék: ethnofil, mensa, azimut, okos viola, okos gergely, interjú, akvárium klub, lemezbemutató koncert, weil andrás