Dánia legboldogabb emberei – A WhoMadeWho 10 éve
A dán WhoMadeWho sztorija a dupla vagy semmi története. Néhány évvel ezelőtt a három alapító tag kemény döntésre szánta el magát: vagy komolyabban veszik magukat és a bandát, ezzel szélesítve rajongótáborukat, vagy végleg abbahagyják a közös munkát, ha a befektetett energia nem hoz érdemi (pozitív) változást. Mivel az utóbbi években túlvannak eddigi legsikeresebb albumaikon, és május 30-án végre Budapestre érkeznek, könnyen kitalálható, hogy végül melyik verzió lépett életbe.
Szinte hihetetlen, hogy Tomas Høffding, Jeppe Kjellberg és Tomas Barfod, a három, Dánia vidéki részéről származó zenész közös kalandja már 2003-ban kezdetét vette. A teljesen különböző zenei hátterű tagok eleinte csak hobbinak induló projektje, a WhoMadeWho immár egy évtizedes karrierje során végig megőrizte azt a furcsa, nehezen behatárolható hangzást, ami miatt az elektro szcénában túl indie-rockosnak, az indie vagy experimentális zenei fesztiválokon pedig túlságosan elektro-poposnak tartják őket. Végig a közvetlen második vonalban maradtak, hiába turnéztak olyan bandákkal, mint az LCD Soundsystem, a Hot Chip, a Justice vagy akár a Daft Punk. De még így is többre vitték, mint a velük egy időben feltűnő, ugyancsak popos, táncolható elektronikában utazó The Rapture vagy a Klaxons. De inkább nézzük meg közelebbről a WhoMadeWho tanulságos és fordulatokban gazdag történetét, az experimentális kezdetektől a fülbemászó jelenig.
Ma már nehéz eldönteni, hogy a WhoMadeWho jókor volt jó időben, vagy épp a korszellem miatt értették félre sokan zenei céljaikat. Ha jobban belegondolunk, alakulásuk évében mindenki a The Rapture House Of Jealous Loversére táncolt, két évre rá a Soulwax kijött az évtized egyik legfontosabb indie-elektro alapvetésével, a még ma is csontig hatoló Nite Versionszel, és a poszt-punk szellemisége lassan, de biztosan a klubokba szivárgott. Okos, gitárzenéken edződött anti-sztár figurák váltak a táncparkettek ízlésrendőrévé: elindult a Hot Chip és az LCD Soundsystem sikersztorija, már mozgolódott a !!! és a Holy Fuck. Míg végül, ahogy az lenni szokott, a korszellem kitermelte a csapatot, amely hatalmasat robbantott, de aztán ugyanilyen gyorsan el is felejtődött: természetesen a Klaxonsra gondolok. Nem véletlen, hogy épp ők kerültek a felsorolás végére, hiszen a WhoMadeWho karrierje egy ponton nagyon érdekesen összefonódott a brit, „örökegylemezes” nu-rave bandával. 2007-ben a dánok épp az aznapi headliner Klaxons helyére ugrottak be a barcelonai Benicassim fesztiválon, majd csontvázjelmezben előadott szettjük mindenkivel elfelejtette, hogy csak a „pótműsort” látják. A fellépésnek és az egyre kiforrottabb hangzásnak köszönhetően 2007 környékén úgy tűnhetett, a WhoMadeWho kiléphet a színtér nagyjainak árnyékából. Aztán persze minden másképp alakult.
Főleg azért alakult másképp, mert a trió valójában sohasem volt igazán tagja az előbb felskiccelt szcénának, így akkor kezdtek el igazán ismertté válni, amikorra a dance-punk fő képviselői már az utolsókat rúgták.
A WhoMadeWho a kezdetektől fogva valami egyedin törte a fejét, de a nullás években még könnyű volt elintézni őket azzal, hogy ők is csak egy divatirányzatot lovagoltak meg. A banda aztán megunta az egy helyben vergődést, és a már bevezetőben említett „dupla vagy semmi” kíméletlenségében látta megoldást.
Egyre inkább popdalokban kezdtek el gondolkodni, a fellépéseik profibbá és tudatosabbá váltak, odafigyeltek a zene csomagolására is (több emlékezetes videó), így aztán egy év alatt megtízszerezték Facebook-rajongóik számát. Persze nem csak a virtuális rajongók száma növekedett meg: a berlini Kompaktnál megjelent 2011-es Knee Deep című nagylemezük egyben azt is jelezte, a zenekar másodszorra is kitalálta magát, és magabiztosabb, mint valaha.
Nyilván néhány rajongó elpártolt a zenekartól, mondván, ez már nem a kezdeti ösztönös, rock- és jazzelemekkel teletűzdelt tánczene, de akinek akkor nem esett le, azoknak mára már biztosan világossá vált, hogy az új évtized WhoMadeWho-ja abszolút a három-négyperces, fülbemászó dalokban hisz. Ez a leírás azonban csalóka, hiszen a trió eddigi legjobb lemezének, a 2012-es Brighternek szinte minden egyes száma a jó értelemben vett pop és a trükkösebb elektronika határán egyensúlyoz.
Pont ebben rejlik a zenekar titka: sohasem tudni, a szám közepén melyik irányba is fordulnak.
Idei, immár ötödik nagylemezük, a Dreams még egy lépéssel tovább közeledik az egyszerűbb, slágeres dalformákhoz, de ne legyenek kétségeink, a közelgő koncerten ezek a könnyedebb, álomszerű szerzemények is vadabb formát öltenek majd. Másnap aztán valószínűleg mi is hasonlóan kipihent fejjel ébredünk, mint sorstársaink a The Morning közösségi klipjében.
Szöveg: Bicsérdi Ádám
