Búgnak az őszi melódiák – Agnes Obel: Aventine
Bár a napsütéses órák száma mostanság magasan az őszi átlag felett tetőzik, és sorra dőlnek meg a melegrekordok, az ősz határozottan itt lengeti képletes kezét, és kéri vissza a hónapjait. A lassan lehulló levelek, a feltűnésmentesen egyre hűvösebbé váló levegő és az emberek tudatában sejtelmesen megbúvó tudat, miszerint mégiscsak ősz van, meghozza azt a bizonyos melankolikus alaphangulatot. Ez válik tökéletes táptalajává Agnes Obel nemrég megjelent második albumának, az Aventine-nak: a lemez elejétől a végéig szívet melengető, tele varázslatos balladákkal, amelyek teljes mértékben az aktuális évszak filmzenéjévé képesek átlényegülni.
Nemrég mi is összefoglaltuk, mit kell tudni az Aventine-ról elöljáróban, de hogy megjelenését követően milyen irányt vett a fogadtatása, nos arról itt az elején gyorsan szót is ejtünk. Agnes Obel a Philharmonics c. debütálását követően ismét a dán és a belga lemezeladási listák élén landolt, a kritikusok pedig hasonló lelkesedéssel fogadták a dán énekesnő második lemezét, mint annak elődjét. A pozitív véleményáradat pedig teljesen jogos: az Aventine 11 szerzeménye érett és magával ragadó munka, dobhártya-simogató vokállal és hibátlan hangszerfelvonulással.
Az Aventine dallamvilágát a zongora és a vonósok tökéletes összhangja uralja. A már az első albumán is a hangszerek harmonikus összecsengését és a hozzájuk csatlakozó, meseszép hangot kiváló egyensúlyban tartó művésznő a már kitaposott útról ezúttal sem lépett le. Búgnak a vonósok, varázsol a zongora, és azon kapjuk magunkat, hogy menthetetlenül elragadott minket az ősz hangulata. Az instrumentális átvezetéseket (Chord Left, Tokka, Fivefold) sem nélkülöző lemez bizonyos tempóhatárokon belül mozog, hiszen Agnes Obelnek nem célja a felcsavart hangerő elérése. Csendes, meghitt hallgatózáshoz szállítja nekünk a komoly, de mégsem komor balladákat, miközben a sokszor moll dallamok túlsúlya nem feltétlenül generál boldog pillanatokat legbelül. De mégis jólesik minden szerzemény, csak ne akarjunk okokat keresni, hogy miért is jönnek létre ezek az érzések.
Az indító Chord Left indít el minket a negyvenpercnyi melankolikus barangolás ösvényén: az egymagában szóló zongora egyfajta neoklasszikus felhangot kreál, miközben tudjuk, hogy itt többről lesz szó. Szinte szó szerint átfolyunk a billentyűk tengerén a Fuel To Fire taktusaiba, ahol útitársként szegődik mellénk a cselló és a hegedű, hogy eljuthassunk az őszi rengeteg mélyére.
Előadó: Agnes Obel
Cím: Aventine
Kiadás éve: 2013
Kiadó: PIAS Recordings
Honlap: www.agnesobel.com
Értékelés: 9/10
Képzeletbeli utunk során többször is elhaladunk egy-egy frissítő forrás mellett, ahol a dallamok a megszokott medrükből kilépve némileg élénkebb ritmikát vesznek fel.
Ezt a jelenséget a vonósoknak köszönhetjük: a hangokat staccatósan, vagyis röviden, könnyedén, egymástól elválasztva játszott stílusban kapjuk meg, ahogy a zenészek (csellón Anne Müller és hegedűn Mika Posen) a húrokkal játszva adnak másféle ízt bizonyos daloknak. Az album első kislemezének választott The Curse (melyből érdemes az albumverziót előnyben részesíteni) ezzel a technikával indul el hallójárat-hódító útjára, mellé pedig kiváló aláfestést nyújt a mélyen búgó csellót ellensúlyozni hivatott zongora. Az Aventine igazán rokon lelkületű az imént említett társával, bár itt alig jutnak szerephez a billentyűk, de egy élénk tempójú vonóspárbajt azért kifülelhetünk. Bónuszként szinte áriába hajlik a lezárás, mely tökéletesen vezet át minket az ismét rövid vonósrészekkel operáló, egyébként a lemez egyik legszebb számának is tekinthető Run Cried The Crawlingba.
Tovább vándorolva fiktív utunkon, a sárguló levelek közt lépkedve néhol meg-megmászunk egy-egy dombot, ahol a zongora magaslati levegőhöz jut, és el-elrejtőzik néhány magasabb, pajkosabb dallamsor is a gyakran az erdő mélyét megjáró hangzásvilágban. Rövidebb lélegzetről van szó a Dorian esetében, játékos kilengésekről a Pass Them By-nál, jelentőségteljes támogatásról a Words Are Deadnél. Majd az album zárásánál, a Smoke & Mirrorsnál érkezik el a pillanat, amikor nemcsak mi magunk is fellélegzünk a legvégén a zongorával együtt, hanem itt értjük meg azt is, milyen lenyűgöző lemezen jutottunk épp végig.
http://www.youtube.com/watch?v=Snvu7bAMXLg
Számomra az ősz egyik meglepetésévé és az év egyik legjobb albumává lépett elő az Aventine. Miután a The Curse elérhetővé vált, és végigértem az első lejátszáson, tudtam, hogy egy minden bizonnyal szép albumot jelentet meg Agnes Obel. A Fuel To Fire szivárgott ki másodjára, és ez már bőven elég volt arra, hogy nagy elvárásokat és még nagyobb reményeket generáljon a dán énekesnő második lemezével szemben. Három év várakozást követően nyugodtan ki lehet jelenteni: Agnes Obel megcsinálta. Jobban, gyönyörűben, még lenyűgözőbben, mint első nekifutásra.
