Bevettük magunkat a zalai erdőkbe, és a szarvasokon túl egy menő fesztivált is találtunk – Beszámoló az Ohmydeerről
Ha az ember sorra veszi a hazai zenei fesztiválokat, és egy vaktérképen elhelyezi őket, kiderül, az ország nagyobb régiói közül a legtöbb rendelkezik már ilyesmivel. Délnyugat-Magyarország, pontosabban Zala azonban eddig valahogy kiesett a szórásból. A megye két nagyvárosa, Zalaegerszeg és Nagykanizsa saját rendezvényein főleg a gasztrovonalat tolja, évente néhány alkalommal grandiózus vurstlira hajazó, lacikonyhával megbolondított össznépi happeningek foglalják el a fő tereket, ahol a zenei fellépőket illetően a szervezők igyekeznek rendre a legkisebb kockázatot vállalni. Ebbe a miliőbe hozott új színt a nyarat lezáró, első Ohmydeer Fesztivál, amely a zalai erdők közepére csábította a magyar könnyűzenei fősodor legeladhatóbb neveit, aktuálisan izgalmas underground előadókat, valamint remek külföldi produkciókat.
A kétnapos esemény helyszínéül a nagykanizsai Csónakázó-tó szolgált, ami a helyiek kedvenc randihelyszíne, és amit az elmúlt időszakban komoly fejlesztésekkel futtattak fel újra. Megépült egy modern kerékpáros látogatóközpont, rengeteg sporteseményt, hegyikerékpár- és sárkányhajó versenyeket rendeznek itt, legutóbb pedig a helyreállított kilátó miatt került a hírekbe. Dombok és sűrű erdő öleli, igazi ékszerdoboz – maradjunk annyiban, hogy a környék régóta kiáltott már egy hasonló esemény után. Az Ohmydeer természetközeli koncepciójába pedig tökéletesen beleillett a hely, ahogy a híres zalai vadállomány is: nem véletlenül lett a fesztivál fő témája a szarvas, amely a névválasztás mellett a vizuált is erősen meghatározta. A MOME-s hallgatók bevonásával készült díszlet többek között egy vízbe állított, kéken izzó szarvassal, valamint a tó felszínén hullámzó, világító buborékokkal toldotta meg az amúgy is pazar látványt.
Az Ohmydeer két napja közül az első sikerült úgy, ahogy azt valószínűleg a szervezők is elképzelték: kíváncsi tömeg, szikrázó napsütés, pihenés a tóparton, a fák alatt, az erdő közepén, miközben a fő színpadon a Blahalouisiana és a 30Y hangolta a közönséget. Az este két headlinere a brit Toploader és Ákos voltak. Előbbi, a Dancing in the Moonlight című feldolgozásdallal 1999-ben ismertté vált zenekar érdekes színfolt volt a főleg magyar előadók dömpingjében, de az igazi közönségmágnesnek – nem meglepetés – Ákos bizonyult. A fesztiválozók közül sokakat az ő fellépésének híre csalogatott ki a város szélére, a háromezer körüli látogatószám pedig a szervezők szerint több volt, mint amit előzetesen remélni mertek.
Jóval kevésbé volt kegyes az időjárás szombaton: délután tisztességes felhőszakadás áztatta el a Csónakázó-tó környékét, sártengerré változtatva a területet. A nagyszínpadon pont Szabó Balázs Bandája zenélt, de úgy tűnt, a rajongók többségét nem igazán hatotta meg a dolog, volt, aki a közeli sátrakból nézte tovább a koncertet, a többiek viszont esőkabáttal, fóliával, esernyővel felszerelkezve küzdöttek az elemekkel. Személy szerint nem vagyok oda Szabó Balázsék „költői” dalszövegeiért, és nem az ő zenéjük miatt fogom még inkább popkompatibilis hangszernek érezni a hegedűt, de azt el kell ismerni, hogy nagyon tudnak hatni a közönségükre, az eső ellenére is kitartó keményvonalasok a zárásban a Bájoló című Radnóti Miklós-vers megzenésítésével, illetve egy meglepően elborult, gitárszólós őrületbe torkolló fináléval vigasztalódhattak.
A tömeg nagy részét nyilván a nagyszínpad fellépői vonzották, pedig legalább ennyire izgalmas lett az erdő közepén felállított, hangulatos Forest Stage névsora, amely alá nyugodtan ki lehetett volna feszíteni egy „lehoztuk a pesti undergroundot a hétvégére” feliratú molinót is. A zenekarok naptárának zsúfoltsága vagy adott esetben európai koncertjeik miatt még a fővárosban sem mindennapi, hogy egy este, szinte egymás után lépjen fel például a Fran Palermo és a Middlemist Red, vagy adjon remek koncertet többek között a Panel Surfers, a Run Over Dogs, a The Keeymen vagy a Žagar. Pláne, hogy erre a színpadra felfért még egy DJ-szett erejéig az angol Hot Chip, valamint a holland Weval is.
Ne feledjük, Nagykanizsán járunk, az egykori iparvárosban, ahol most már enyhe túlzással menő fesztivált is előbb talál az ember, mint normális munkát.
Ha a külföldieket nem számítjuk bele, akkor a második nap legérdekesebb fellépője itt a Dope Calypso volt, amely viszont jogosan érezhette úgy, hogy kicsit elbántak vele az időpontot illetően. A banda az egész fesztivál fő fellépője, a Morcheeba programja alatt játszott, ráadásul később is kezdett, és előbb is kellett befejeznie a koncertjét – érdekes döntés egy olyan bandával kapcsolatban, amely a fesztivál dalát is adta (méghozzá a remek Rama Lama Ding Ding Dong-ot). Szerencsére bőven voltak hozzám hasonlóan, akik ott-otthagyták a brit sztárokat némi hazai móka kedvéért.
Apropó Morcheeba: sosem gondoltam volna, hogy egyszer Nagykanizsán fogom meghallgatni a trip-hop egyik alapzenekarát. Oké, a Morcheeba amúgy sem pihen sokat, folyamatosan járja a kontinenst, Magyarországon legutóbb például két éve járt az egyik alapító tag kiválása miatti huzavona után Skye and Ross from Morcheeba néven, de akkor is komoly fegyvertény egy induló fesztiváltól a leigazolása. Idén jelent meg új albuma is, a melegen ajánlott Blaze Away, aktuálisabbak tehát nem is lehetett volna. Ez a lemez alkotta a koncert gerincét, számos régi dallal, illetve néhány remek feldolgozással (Perfect Day Lou Reed-től és a Let’s Dance David Bowie-tól) kiegészítve. Igen, volt Rome wasn’t built in a day is, ez volt a záró tétel, amelyet azok is hallhattak, akik az ekkorra már óriásira duzzadt tömegbe csak a közelgő Wellhello miatt tévedtek.
Modern, részben a budai dombok közé szervezett Kolorádó hangulatát idéző fesztivál lett az első Ohmydeer, amely ha sikeres tudott lenni (és bízzunk benne, hogy így volt), és az országhatár közelségét még bátrabban kihasználva épít a külföldi látogatókra is, a régió fontos eseményévé válhat. Több volt ez, mint ígéretes kezdet!
Fotók: Ohmydeer
