„Azt hiszem, hogy mocskosul szerencsések vagyunk” – Charlie Steen (shame)-interjú

A shame összes tagjával kisgyerrekkorotok óta barátok vagytok. Milyen érzés olyan emberekkel zenélni, akikkel gyakorlatilag együtt nőttetek fel? Ez inkább könnyedség vagy nehézség, ha a közös munkáról van szó?

Nagyon durva ez az egész. Amikor zeneileg egymásra találtunk, akkor már 16-17 évesek lehettünk. Nem igazán volt más, aki ugyanazokat a bandákat hallgatta, amiket mi. Valahogy ez hozott össze bennünket. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha máshogy alakul az életünk. Azt hiszem, hogy mocskosul szerencsések vagyunk. A kezdetekben nem volt egyszerű kritikusnak lenni egymással, de most már azt érzem, hogy túl vagyunk ezen a ponton.

Egy kicsit mindig meg fogjuk bántani a másik érzéseit, de amikor fiatalabbak és egy fokkal éretlenebbek voltunk, akkor nehéz volt elkülöníteni ezeket a dolgokat a személyes büszkeségünktől.

Hosszú ideje szerettetek volna csinálni egy élőben rögzített lemezt, ami idén a Food For Worms formájában össze is jött. Mi volt ezzel a célotok, könnyebb így megörökíteni a zenétek nyersességét?

Nagyon más élőben felvenni egy anyagot. Ezek a stúdióanyagok sokkal hosszabb életűek lesznek, mint egy sima koncertfelvétel. Pontosan ezért akkora kihívás jól megcsinálni. Szerintem a jövőben továbbra is maradunk ennél a dalszerzési metódusnál, de valószínűleg nem élőben fogjuk rögzíteni a következő albumunkat. Szép kísérlet volt, de most vissztérünk ahhoz, amit a Songs of Praise és a Drunk Tank Pink esetében csináltunk.

Ha mindhárom eddigi albumodat egyenként csak egyetlen szóval lehetne jellemezni, akkor mit mondanál?

A Songs of Praise lenne a jó, Drunk Tank Pink a lenyűgöző, és a Food For Worms tökéletes.

Szóval ha már most sikerült elérni a tökéletességet, akkor mi jöhet még ezután? A bukás?

Aha,

a shame bukása. Lehet, hogy ez lesz a következő lemezünk címe.

A legutóbbi klipetek a Fingers of Steel című számhoz készült, a videó pedig a mesterséges online hírnév generálását parodizálja. Mit gondolsz a népszerű industry plant (Olyan zenész, akit független feltörekvő előadónak állítanak be, miközben előre megrendezett marketing erőfeszítések állnak mögötte – a Szerk.) teóriáról?

Nem igazán foglalkozok ezzel a dologgal. Rengeteg zenésszel találkoztam az utóbbi pár évben, és nekem mindig csak a személyes kontaktus számított. Nem érdekel, hogy mi áll a karrierjük hátterében. Ha kedvesek, akkor jól kijövünk, ha meg idióták, hát akkor ez van. Az is elég zavaros ezzel az industry plant dologgal kapcsolatban, hogy

valahogy mindig a női frontemberes bandákat érik az ilyen jellegű támadások, mint például a Last Dinner Party-t. Ez mind a kibaszott Twitteren terjeng, pont ezért nem is használom soha. Iszonyat fárasztó.

Kiket sorolnál minden idők 3 legalulértékeltebb bandái közé?

Nagyon szeretek egy Blumfield nevű zenenkart, ők németek. Nem tudom, hogy mennyire hatott közvetlenül a zenénkre, de rengeteget hallgattam őket, amikor a Food For Worms-t írtam. Van ez a másik banda, a Merchandise. Ők floridaiak, Tampából származnak. Imádtam az első nagylemezüket. Aztán ott vannak a kedves barátaink, a They Hate Change, egy rapper duó akikkel közösen turnéztuk végig Európát és az Egyesült Királyságot.

Von és Dre a nevük, a világ legédesebb emberei. Nem tudom őket eleget ajánlani, egyszer mindenkinek látni kell őket élőben. A legjobb koncerteket adják, amiket valaha láttam.

Ha már a rétegzenéknél tartunk, sokszor említettétek, hogy imádjátok a Stiff Little Fingers-t, az együttes basszusgitárosával pedig személyesen is volt lehetőségetek találkozni. Ezt hogy sikerült összehozni?

Amikor elkezdtük a bandát, rengeteget játszottunk egy brixtoni helyen, a Queen’s Head-ben. Egyik nap Sean-nal (Sean Coyle-Smith, az együttes gitárosa – a Szerk.) lementünk ebbe a kocsmába, a tulaj felhívott minket magához, és ott mutatott be minket Ali McMordie-nak. Mi söröztünk, ő meg teázott (azt hiszem, hogy egyáltalán nem is iszik alkoholt). Nagyon kedves figura, a Stiff Little Fingers pedig egy hihetetlenül fontos banda, és megérdemlik, hogy nagyra tartsák őket.

A beszélgetésből nem sok konkrétumra emlékszem, valószínűleg elég részeg voltam. Igazából arról mesélt, hogy Írországban milyen szürreális volt újra elkezdeni koncertezni a brit megszállás után, amikor az emberek teljesen elszoktak az élő zenétől.

Ha jól tudom, a shame történetében volt még egy fontos brixtoni kocsma, amit segítettek kihúzni a csődből egy jótékonysági aukcióval.

Igen, az volt a Windmill. A covid nagyon megviselte az ilyen független koncerthelyszíneket, úgyhogy mindenki szépen összefogott, hogy kihúzzuk őket a bajból. Festettem egy képet az aukcióra, amivel szeréncsére elég sok pénz befolyt. Mindig is imádtuk azt a helyet, és nagyon örülünk, hogy kibírta ezt az egészet. A festészetről csak annyit, hogy jó régen nem csináltam már. Egyrészt azért, mert rohadtul nem tudom, hogy hol lenne helyem festeni, másrészt minden időmet a zenekarba fektetem.

Amikor 18 voltam, elvégeztem egy felkészítő évet festőszakon a Camberwell Art College-on. Nagyjából az órák harminc százalékán sikerült megjelennem, de valahogy így is átmentem és felvettek pár egyetemre.

Az év elején azt nyilatkoztátok, hogy 2023-ra az elsőszámú célotok az, hogy új szintre emeljétek az élő koncertjeiteket. Sikerült mindent összehozni idén, amit eredetileg terveztetek?

Fogalmazzunk úgy, hogy időről-időre összejött. A Glastonbury koncert volt az egyik legkülönlegesebb. Azt érzem, hogy a Food For Worms számai teljesen felfrissítették a setlistet, és ez nekünk is nagy önbizalmat adott. A londoni koncertünkön példul bevetettünk egy csomó új dolgot, szép díszletünk volt, meghívtuk pár hegedűs, trombitás, és szaxofonos barátunkat, és közben nagyon jól szórakoztunk. Persze elég sok pénzbe került, úgyhogy ezt csak időnként tudjuk eljátszani.

Számotokra mitől lesz igazán jó vagy rossz egy koncertélmény?

Ha elkezdesz rajta agyalni, attól döglik meg az egész.

Ameddig az ösztöneid vezérelnek, addig nem lehet nagy baj. Játszhatsz olyan pontosan, amennyire csak akarsz, de a legjobb koncertélmények kétségtelenül mindig a közönségnek tudhatóak be.

You have a really long history with your bandmates, it all basically goes back to primary school. What’s it like being in a band with people you’ve known for most of your life?

It’s pretty nuts. When we were 16-17, there weren’t many people who liked the bands we liked, that’s what sort of brought us together. I can’t imagine what it would be like any other way. I guess we were very lucky. We’re all pretty connected. In the beginning it was difficult to be critical of each other, now I think we’re past that.

You’re always gonna kinda slightly hurt someone’s feelings, but when we were younger and just a bit more immature we couldn’t separate things from our own pride.

Making a live album has been a long term goal of yours which you’ve managed to fulfill with Food For Worms. Is it easier to capture the rawness of your music this way?

Recording an album live is very different. You’re gonna live with those for a lot longer than you do with the live gig recordings. It was very challenging to do. In the future I think we’re gonna still write stuff in a live way, but we’ll go back to the way we recorded Songs of Praise and Drunk Tank Pink.

If you could only use only one word to describe each of your 3 albums, what would they be?

Songs of Praise would be great, Drunk Tank Pink would be amazing, and Food For Worms would be perfect.

So if you’ve already reached perfection, what could be next? The downfall?

Yeah,

that will be shame’s Downfall. Might just be the title of our next record.

A year ago you made a video for Fingers of Steel, where you’re trying to get this artificial online hype. It made me think about the current conversation around industry plants. Do you think these are just false accusations or there’s something to it?

I just don’t really care that much. I think now I’ve got to meet a lot of people and even if I don’t like their band, if they’re a nice person we’ll get along. If someone’s an asshole, I’ll say that.

I think the industry plant thing is a bit confusing and it also seems to be focused on female led bands, like Last Dinner Party. It’s all on fucking Twitter, and I don’t have Twitter for exactly that reason. It’s tiring.

What are the top 3 most underrated bands to ever exist?

I really like a band called Blumfeld who are from Germany. I was listening to them a lot when I was writing Food For Worms. I like this band called Merchandise, they’re from Tampa, Florida. I loved their first LP. Our friends, They Hate Change, who’re two rappers from Tampa as well, they toured with us all through the UK and Europe, they’re amazing.

They’re Von and Dre, two of the biggest sweethearts in the world and I can’t recommend listening to them enough and going to one of their shows. They’ve put on one of the best live shows I’ve seen.

Speaking of cult bands, you’ve been really open about your love for Stiff Little Fingers and you even had a chance to hang out with the bassist of the band. How did that come about?

In the beginning we used to play lots of gigs in a pub in Brixton called Queen’s Head. One day me and Sean hit the pub and the landlord was like ‘come upstairs’. Ali McMordie was there. We had a pint, he was having tea. He’s a lovely guy. Stiff Little Fingers is a really really cool and a very important band. Shouldn’t be undervalued. I don’t remember most of the conversation, I was probably pretty drunk.

I think he just told us stories about how horrendous it was during the British occupation and what it was like playing those first shows. There weren’t any gigs for a long time. People weren’t used to hearing music played live, so it was really interesting.

Also, I read in a Guardian article that there was another Brixton pub that got into some financial troubles and shame participated in an auction to help save the place.

Yeah, that was the Windmill. Covid was very hard on every independent venue and everyone came together for this pub. I did a painting and gave it to someone who offered a lot of money for it and it all went to the venue. We always loved that place and everyone collectively helped to save it.

I actually haven’t painted in a while because, well, first of all I don’t know where I would fucking paint. I’ve just been doing the band so much lately. But yeah, I love to paint, that’s what I did all throughout covid. When we were 18 I did a foundation year and went to Camberwell Art College. I mean I was mainly doing the band and lots of speed at that time. I probably had like 30% attendance but I passed and got into all these universities. It was an amazing place and I remember everyone taking it so seriously.

You did an interview in the beginning of the year where you said your main goal for 2023 was to take your live shows to the next level. Do you feel like you’ve managed to achieve that this year?

I think sometimes we did. Glastonbury was a really special one. I just feel like playing Food For Worms makes the set feel fresh. When we did the London show we had a different set, all these beautiful props, I was playing guitar and we brought in all our friends to play the violin, trumpets, saxophone, and that was really fun. And of course it costs a lot of money, so we only do that occasionally.

For shame, what makes or breaks a show?

If you start thinking that kind of breaks the show.

As long as you’re working on instinct that’s always gonna be good. You can play as good as you want, but the best shows are always because of the crowd, without a doubt.

shame Hivatalos | Facebook | Instagram

Címkék: charlie steen, stiff little fingers, food for worms, dürer kert, london, Shame, glastonbury, poszt-punk, Reflektor fesztivál