Az Elbow a bölcsek kövét, a Metronomy saját hangját keresi
Az Elbow angol úriemberekhez méltóan egy lépéssel megint közelebb kerül a bölcs popzene tökéletes receptjéhez. A Metronomy ugyanolyan játékos, kísérletező kedvében van, mint három évvel ezelőtt, de új lemezük megint hiányérzetet hagy maga mögött.
Elbow – The Take Off And The Land Of Everything
Furcsa történet az Elbow eddigi pályafutása. Elég ritka az olyan zenekar, amely negyedik albumával robban be igazán az élvonalba. Nem mintha addig az Elbow rossz ajtókon kopogtatott volna. Az öttagú kompánia 1990 óta zenél együtt, így aztán volt idejük kitapasztalni, mi az, amiben a legjobbak. Így nem csoda, hogy a 2001-ben megjelent Asleep In The Back nem az a kiscsikós, vad debütálás volt. Talán épp ez az úrias kifinomultság volt az oka, hogy sokáig csak tipikus kritikuskedvencek voltak. Semmi kicsapongás, csak ügyesen építkező dalok és állandó (magas) színvonal. Így aztán talán ők maguk lepődtek meg a legjobban azon, hogy a 2008-as The Seldom Seen Kid sikere egyenesen a Glastonbury esti sávjába repítette őket.
Azóta az Elbow az angol középosztály hivatalos zenekara, és a vicc az egészben az, hogy bár ez az előbbi titulus egy unalmas és öreguras zenét sejtet, az Elbow még most, új albumával sem ad lejjebb a színvonalból (pedig megtehetné), és konok módon továbbra is kifinomult és már-már giccsesen jólfésült dalokkal jelentkezik.
Már-már giccses, de még pont nem az: ez az, ami az Elbowt hitelesebbé teszi a többi hasonszőrű zenekarnál. Guy Garvey és hű társai mindig kitáncolnak a képből, egy pillanattal a túl direktté válás előtt. Nincsenek nagy, klasszikus stadionénekeltető refrénjeik, a verzéik is rendre valami apró trükköt rejtenek, de mégis vagy épp ezért, most már nincs az a koncerthelyszín, ami ne telne meg értük, és ne énekelné teli torokból mindenki az amúgy kifejezetten okos szövegeket. Az Elbow a negatív Coldplay. Hiába voltak nagyon jó lemezeik kezdettől fogva, alig figyeltek rájuk, amikor meg úgymond kicsit megfáradtak, akkor lettek iszonyatosan népszerűek. De, és ez a legfontosabb, a siker ellenére sem váltak középszerűvé.
És akkor milyen is a friss album, a The Take Off And Land Of Everything? Kézenfekvő válasz lenne, hogy ugyanolyan, mint az előző öt, de ha így lenne, akkor nem nem lenne érdemes meghallgatni. De érdemes, máskülönben írni sem kellene róla. Ugyanazok az ismerős, mégis megunhatatlan trükkök jönnek szembe az új dalokban, van máris sláger (New York Morning), van kimért, de mégis beszippantó szám (Fly Boy Blue/Lunette; Honey Sun; Colour Fields), és egyszerű gitározós, együtténeklős dal is (My Sad Captains). Jó, hogy az Elbow megint komolyan vette a melankóliát, és megint megmutatta, hogy miért jobb az általában harsányabb amerikai zenekarok helyett olykor a szigetországból érkező zenék irányába hegyezni a fülünket.
Metronomy – Love Letters
Három év telt a koncepciózus English Riviera óta, és már szinte az idő homályába veszett, hogy milyen szexi és funky lemez is volt valójában a Metronomy legutóbbi lemeze. Joseph Mount, a Metronomy „agya” most is érezhetően teljes lemezben gondolkodott, de mintha most kevesebb ötlete lett volna. Pedig a Love Letters alapkoncepciója nem kevésbé szellemes és játékos kedvű, mint elődjéé.
Mount dalszerzői teljesítményével valójában költözései irányát követi. Míg az English Riviera dalai amolyan lepattant, strand-zene paródiák voltak (Mount Anglia déli részéről, Totnesből származik), addig a Love Lettersen szereplő számokat hallgatva nehéz megmondani, hogy ez most a cukormázas, direkt fülbemászó francia pop (Mount jelenleg Párizsban él) kifigurázása-e vagy sem. Egy német magazinnak adott interjújában a frontember bevallotta, hogy kifejezetten utálja a franciákat, de az új album számaiból nehéz nem kihallani a francia hatást.
Elég csak megnézni a címadó dalhoz készített klipet, amelyet Michel Gondry rendezett. A színes-szagos videó az album hangulatáról is pontos képet ad. Lehet, hogy Mount nem csípi a franciákat, de az biztos, hogy az ott eltöltött idő rányomta a bélyegét új szerzeményeire.
A Metronomy popérzékenységét eddig sem vitatta senki, de most mintha az új számok még direktebb módon lennének fülbemászók és könnyedek.
A rózsaszín felhőkben úszó borító, amely Terry Gilliam a Monthy Python számára készített grafikáit idézi, egyáltalán nem túlzás.
A Love Letters tényleg olyan, mint egy rózsaszín levezőlapra írt, terjengős szerelmi vallomás.
Persze mindezt nem kell túlságosan komolyan venni, hiszen, mint az előző lemez, ez is csak egy okosan kigondolt szerepjáték. Kár, hogy a Metronomy ezúttal sem viszi végig ezt a játékot, hiszen akad azért ezen a lemezen is töltelékszám vagy épp túlságosan öncélú mókázás. A Love Letters tökéletlenségei ellenére még így is kiemelkedik a jelenlegi mezőnyből. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a zenekar nem ijedt meg a csak analóg hangszerekkel felszerelt Toe Rag stúdió adta lehetőségektől, és kifejezetten ihletett módon használta a retró eszközöket. Enélkül aligha lehetett volna olyan finom, a néhol az Airt idéző elektropop számokat felvenni, mint az I’m Aquarius vagy a Call Me, az album tán legjobb számáról, a The Most Immaculate Haircutról nem is beszélve. Kíváncsian várjuk, az angol tengerpart és Párizs után hova költözik legközelebb Mount.
