All That Glimmers

Avatar photo
2010.10.31., 11:39
„Hoppá, ez nem is rossz…” – lepődtem meg félhangosan, ahogy teltek a U Rocked My World másodpercei. Mert őszintén szólva nem sokat vártam egy Whomp That Sucker! címet viselő albumtól. Hogy egészen pontos legyek, semmit sem.
De bizony még manapság is belefuthat az ember a (viszonylag) pozitív csalódás csodájába, és a már említett szám kellően megfogott ahhoz, hogy ne vágjam kapásból a kukába a lemezt (mint ahogy az gyakran előfordul). A bevezető sorokból nyilván kiderült, hogy sosem hallottam még a Glimmers-ről, holott nem ez az első albumuk, ráadásul egy FabricLive korong is szerepel a listájukon. Felteszem azonban, hogy ezzel nem vagyok egyedül, úgyhogy egy gyors áttekintéssel le is rendezzük a srácokat. Merthogy egy duóról van szó, két belga DJ, Mo Becha és David Fouquaert alkotják a csapatot, kis túlzással tehát még földrajzilag is közel állnak hozzánk. Korábban esetleg The Glimmer Twins néven találkozhattatok velük, amit kénytelen voltak megváltoztatni, ugyanis Mick Jagger és Keith Richards is gyakran használják ezt a becenevet (hogy ez kit zavart ennyire, arra kíváncsi lennék, de ezt most hagyjuk). A kötelező körök után vissza a lemezhez. Akit esetleg annyira nem hatott volna meg a kezdő track, a Soul Train-t mindenképp várja ki – ha azonban ez sem talál be, nyugodtan hanyagoljátok az albumot. Egyértelműen ez a legerősebb dal ugyanis, olyan ügyes house és disco közti átmenettel, amire ritkán van példa – arra viszont annál gyakrabban, hogy milyen könnyű mindezt egy kevésbé sikerült tétellel pillanatok alatt feledtetni. Tudom, már szinte törvényszerű, hogy állandó jelleggel lehúzom a címadó dalokat, de sajnos továbbra sem én választom őket.

Nem is rossz, nem is rossz… viszont kérnék még egy kiadós adag fantáziát – és akkor megegyeztünk.

A Whomp That Sucker-t még végighallgatni sem sikerült, ahogy arra sem sikerült rájönnöm, mit is szerettek volna kihozni belőle (már ha ez lehetséges), van egy olyan érzésem, hogy ők sem. A Killing Jokes szerencsére még időben észbe kap, és amennyire csak lehet, visszarántja a színvonalat, az ezt követő számok (Beats In Space, Patty Cake Online) pedig végleg tisztázzák, miről is szól ez a lemez. Ez pedig egy szóval a lazaság. Mert valljuk be, jól esik néha egy olyan albumot elővenni, ami kellően komolytalan, de mégsem csúszik a vállalhatatlan kategóriába, ahol nincs szükség 100%-os figyelemre, vagy egy tanulmányra a számok szimbolikájáról, de mégis hallgatható a végeredmény. A Whomp That Sucker! ennyi, és egy lehelettel sem több, ám ezzel – mint mondtam – nincs különösebb probléma.

A maradék néhány számba nem is másznék bele túl mélyen (bár a Cbeebies effektparkja és a Nehru Park gitárbetétei ügyes húzások), nem igazán érzem szükségét – esetleg még annyit, hogy egy mixtape-szerű darabolós horror (vagy épp a DJ-Kicks albumok tematikája) jót tett volna az összkép szempontjából. Talán majd legközelebb. Tehát, ahogy indítottam, nem is rossz, nem is rossz… viszont kérnék még egy kiadós adag fantáziát – és akkor megegyeztünk.

6/10
Gomma; 2010 – 59 perc; 9 szám

Szerző: TT

Címkék:

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás