Ethan Ramon (The Sophs)
A rockzenét nem kell megmenteni – Ethan Ramon (The Sophs) interjú
A Los Angeles-i The Sophs a Turbina színpadán fogja megszólaltatni debütáló nagylemezét, amely teljes szégyentelenséggel ingázik alt-pop, folk és flamenco-szerű ritmusok között, miközben nyers indie rock köntösbe bújtatja saját mindenevőségét. Ha már a szégyentelenségnél tartunk, a banda év elején Észak-Amerikát turnézta körbe a brit poszt-punk Shame előzenekaraként (amelynek frontemberével ITT interjúztunk), együtt lefektetve egy olyan friss gitárzenei élvonalat, amely képes a teljes tébolyig kalauzolni a közönséget. Bár elsőre kissé értelmezhetetlen, hogy mit keres önálló világturnén egy olyan zenekar, amelynek márciusban jelent meg az első lemeze, a The Sophs frontemberével, Ethan Ramonnal lebontottuk az „indie rock-tündérmese” mítoszát.
For the English version of this interview, please scroll down!
Elterjedt rólatok egy erős narratíva, amely szerint egyetlen jól irányzott e-mail katapultált benneteket a sikerhez. Bár egyértelmű, hogy ezen a ponton már kiforrott identitással és sok év tapasztalattal rendelkeztetek, sokan mégis előszeretettel forrasztják rátok az instant siker billogát. A mítoszok lebontása érdekében: hogy nézett ki a zenekar útja a szóbanforgó „tündérmese” pillanatot megelőzően?
Az a vicces, hogy csak akkor tűnünk egyik napról a másikra befutott zenekarnak, ha annak a bizonyos emailnek az elküldésétől figyeled a történetünket. Azelőtt éveken keresztül turnéztuk az országot különböző zenekarokban, rengeteg rossz dalt megírtunk amellett, hogy megszületett a GOLDSTAR című debütáló lemezünk. Ezenkívül volt egy első albumpróbálkozásunk, ami végül soha nem látta meg a napvilágot. Ezek a láthatatlan folyamatok mind elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy megtanuljunk bízni egymás kreativitásában. Azon a ponton, amikor a Rough Trade Records (a zenekar lemezkiadója – a szerk.) először hallott rólunk, már rengeteg időt eltöltöttünk azzal, hogy zenekarként megtaláljuk a személyes hangunkat. Az email inkább fordulópont volt az életünkben, mintsem maga a kezdet.
A zenekarral követtetek el valaha olyan hibát, ami annak idején visszalépésnek tűnt, de végső soron szükségesnek bizonyult a fejlődésetekben?
A kezdetekben valószínűleg túl erősen kötődtünk minden ötletünkhöz. Volt, hogy hetekig dolgozunk menthetetlen dalokon csak azért, mert már rengeteg időt fektettünk beléjük. Végül megtanultuk, hogy a legegészségesebb dolog, amit ezekben az esetekben tehetünk, hogy simán elengedjük őket.
Azok a zenék, amikre ma igazán büszkék tudunk lenni, valahol mind abból a felismerésből születtek, hogy nem kell minden szerzeményünknek túlélnie.
Annak ellenére, hogy többnyire Los Angelesben éltek és dolgoztok, nagyon stabil európai rajongói tábort sikerült kiépítenetek, főleg az Egyesült Királyságban és Franciaországban. Szerintetek mi lehet ennek az oka, van errefelé egy általánosabb nyitottság a bandák felé, vagy valamilyen konkrétabb oknál fogva rezonál jobban a zenétek az európai fiatalsággal?
Őszintén, fogalmunk sincs, de a kezdetektől fogva éreztük, hogy tárt karokkal és különösen nagy érdeklődéssel fogadnak minket Európában. Emellett persze alapvetően van egy kis kuriózum abban, ha amerikai előadóként felbukkansz itt. Az a személyes tapasztalatom, hogy az EU-ban a zene és a média anélkül is fogyasztható, hogy három réteg iróniába csomagolnák.
Rengeteg angol anyanyelvű országban a fiatalokban van egy veleszületett szégyenérzet azzal kapcsolatban, ahogyan a művészettel interaktálnak. Mindennek rejtélyesnek, abszurdnak és mémesítettnek kell lennie.
Normalizálva lett az, hogy az előadó kissé érdektelen a közönsége felé, ahogyan a közönség is az előadó felé. Ez a fajta hozzáállás nem igazán létezik Európában, az itteni emberek olyan tisztán fogyasztják és élvezik a művészetet, ami nálunk már nem annyira jellemző.
A stílusotok egyik legfontosabb motívuma, hogy rendkívül fluidan mozogtok a különböző hangzásvilágok között. Gyakorlatilag ez a sokoldalúság vált az identitásotok egyik alapkövévé. A műfajok közötti mozgástér számotokra inkább a szabadság jelképe, vagy egy specifikus elvárás, amelynek muszáj megfelelnetek?
Azt mondanám, hogy legfőképpen szabadság. A zenekar minden tagja nagyon különböző zenéken szocializálódott, emiatt furcsa is lenne szigorú határokhoz kötni a zenénket. Vannak olyan pillanatok, amikor az emberek elvárják, hogy egy dal markáns fordulatot vegyen, de az alkotói folyamat során ezt soha nem érezzük műfaji kötöttségnek. Általában csak követjük azokat az intuíciókat, amelyeket a dal megkíván. Ha ennek az eredménye váratlanra sikerül, az inkább csak a zenekaron belüli ízlések sokszínűségére reflektál, mintsem egy konkrét célra.
A zenei komplexitáson kívül elmondható rólatok, hogy a szövegeitek gyakran elég sötét tónust öltenek, ez számomra viszont sokkal inkább érződik nyersességnek és cenzúrázatlanságnak, mintsem iróniának vagy játékosságnak. Milyen kulcsélmények formálták a dalszövegírói hangod?
Az írás egy katarzisállapot, és számomra a feketehumor elengedhetetlen ahhoz, hogy kitisztítsam a negatív gondolatokat a fejemből.
A legmegrázóbb művek, amiket valaha fogyasztottam, elsősorban mindig a humorral bontották le a védekezőmechanizmusaimat. Valahol ez a gyökere minden emberi tapasztalatnak. Az élet egyszerre vicces és tragikus – ezek soha nem zárják ki egymást.
Viszonylag fiatal bandaként máris olyan jelzőket aggattak rátok, mint „műfajteremtő” vagy „a rock feltámasztásának tökéletes kezdete”. Hogyan viszonyultok ezekhez a címkékhez, inkább nyomasztóak vagy megerősítőek?
Elég hízelgő, de próbálunk nem túl sokat gondolkodni rajta. Ezek a címkék általában olyanoktól jönnek, akik egy nagyobb kulturális képet néznek, mi pedig inkább csak a következő dal megírására koncentrálunk.
A rockzenét nem kell megmenteni, és mi biztosan nem akarunk semmilyen mozgalom élére állni. Ha az emberek kapcsolódnak ahhoz, amit csinálunk, az nagyszerű, de amint elkezded elhinni a saját mítoszodat, valószínűleg bajban vagy.
A dalaitokban gyakori téma az identitás folyamatosan változása. A ti zenekari identitásotoknak van olyan aspektusa, ami minden változó ellenére állandónak mondható?
Valószínűleg a kíváncsiságunk az, ami soha nem fog változni. Az ízlésünk, az életünk, a zenénk folyamatosan adaptálódik, de legfőképp mindig az hajtott minket, hogy találjunk valami olyat, amit még nem hallottunk korábban. Emellett a zenekar egyik legerősebb működési elve az egymásba fektetett bizalom. Az elmúlt évben minden rekordsebességgel változott körülöttünk, de mi hatan mindig egységben maradtunk.
A The Sophs Július 9-én játszik a Turbinában.
The Sophs Hivatalos | Instagram
You have this strong narrative about becoming this overnight „indie rock fairytale” after getting signed to Rough Trade after a single cold email. It’s clear that by then you’ve built yourself a pretty strong identity as a band, and that was a huge part of this seemingly instant success, but I’d like to know what did that journey actually look like before the “fairytale” moment?
The funny thing is that it only looks like an overnight story when you start the timeline at the email. Before that, it was years of us touring the country in bands, writing bad songs, creating GOLDSTAR (plus a scrapped first album that came before it), and generally learning how to trust each other creatively. By the time Rough Trade heard us, we’d already spent a long time becoming ourselves. The email was a turning point, but it wasn’t the beginning.
What’s a mistake you made as a band that felt like a setback at the time, but ended up shaping you in a way you wouldn’t undo?
Early on we were probably too attached to our ideas. We’d spend weeks trying to force a song to work because we’d already invested so much time into it. Eventually we learned that sometimes the healthiest thing you can do is throw something away.
A lot of the music we’re most proud of came from accepting that not every idea deserves to survive.
Despite mostly working in LA, you have a pretty solid European fanbase, mostly based in the UK and France. Do you think there’s just generally more openness towards bands over here or there’s something more specific about you that resonates with European youth?
We’re honestly not sure, but we’ve felt incredibly welcomed in Europe from the beginning. There seems to be a real curiosity. There’s also the novelty of being an American band in Europe that (for obvious reasons) doesn’t quite exist in America. But, to be candid, I think there’s less of a cultural shame to be found in the European youth. In the EU, music and media can be consumed without being coated in three layers of irony.
In a lot of English-speaking countries, young people have a sort of innate shame in the way they interact with art. Everything has to be obscure, absurd, and memeified.
The artist onstage has to be half-interested in you, and you have to be half-interested in the artist. That doesn’t quite exist in Europe. People go out and enjoy things in a very pure way.
Your sound moves pretty fluidly across genres, but instead of making you harder to define, that versatility has kind of become your identity. Do you see genre-blending as freedom, or has it become its own kind of expectation you have to live up to?
Mostly freedom. None of us grew up listening to the same thing, so it would feel strange to make music with strict boundaries around it. There are moments where people expect every song to take a hard left turn, but we don’t really think about genre as we’re writing. We’re usually just following whatever serves the song best. If that ends up sounding unpredictable, that’s more a reflection of our tastes than a goal.
Beyond the musical complexity, your lyrics often lean into something quite dark, but they come across more as raw and unfiltered than ironic or playful. What experiences or influences have shaped that tone in your writing?
Writing is a catharsis, and, to me, gallows humor is imperative in being able to expunge negative thoughts and emotions.
All of the most devastating media I’ve consumed have first brought my defenses down with comedy. That’s what grounds every experience. Life is funny, but it’s also tragic. Those things aren’t mutually exclusive.
As a relatively young band, you’ve been called “genre-defyning” and “the perfect act to kick off a rock revival”. How do you cope with those kinds of labels, does it feel more distressing or empowering?
It’s flattering, but we try not to think about it too much. Most of those labels come from people looking at a bigger cultural picture, while we’re usually just focused on writing the next song.
Rock music doesn’t need saving, and we’re definitely not trying to lead any movement.
If people connect with what we’re doing, that’s amazing, but the second you start believing your own mythology, you’re probably in trouble.
Your songs often suggest that identity is something unstable or shifting. In that context, what parts of yourselves feel non-negotiable? What actually stays constant as everything else evolves?
Curiosity is probably the biggest one. Our tastes change, our lives change, the music changes, but we’ve always been driven by wanting to discover something we haven’t heard before. Beyond that, the band only works because there’s a lot of trust between us. Everything around us has changed pretty quickly over the last year, but at its core, it’s still just the six of us.
The Sophs are playing at Turbina on July 9.
