A magányos fiúk – The Black Keys – El Camino (2011)

Szinte már tradícióvá vált rajongói (és újságírói) körökben, hogy minden duót a White Stripeshoz hasonlítanak, ami a Dan Auerbach és Patrick Carney által alkotott zenei egységre ugyan illik – mivel ugyanazokból a gyökerekből sarjadtak – ám mégis kicsit más ízű, amit a fiúk végül, már sokadszorra, elénk tettek. Kiemelhetném, hogy sokadszorra, hiszen a zenekar nem a változatosságáról híres: szinte tíz éve ugyanazt az élettel teli garázs-bluest nyúzza, de az egész pikantériája éppen az, hogy mégis képesek olyan számokat írni, amelyek évekig keringenek az ember agyában. Ennek talán az is az oka, hogy még ha éppen nem is figyelünk, mégis beléjük ütközünk, például akkor, ha bekapcsoljuk a televíziókészülékünket: nem kevés cég kapkodott ugyanis a banda után, pontosabban egy-egy dalukért, amelyek végül nívós termékek reklámjaiban végezték. Az tagadhatatlan tény, hogy ez nem sikerült volna, ha Danger Mouse hatalmas produceri keze nem nyúl bele néhol a lemezekbe, mivel olyasfajta újításokat eszközölt, amelyek a szélesebb közönség számára is befogadhatóbbá tették a régebbi, nyersebb hangzású blues-rockot. Így formálódott a Black Keys kocsmabandából arénazenekarrá.

Az El Camino című lemezről mindjárt az első szám (Lonely Boy) az, amit még single-ként agyonhallgatott mindenki, majd minimum huszonötször megnézte hozzá a videoklipet. Ez a régi ismerős a végtelenségig leegyszerűsített hangszerelésével ejti rabul a hallgatót, nem is beszélve a dalszövegről. Auerbach kiírta magából a szenvedését, amit teljesen át is ad – a maga keserű, vicceskedő módján – a lemez során, mert a folyamatos bluesos gitárdallam mellett helyenként szomorkás ének a kísérő. Ilyen a Little Black Submarine, aminek az első fele bárkit megtéveszthet a visszafogott country-s bevezetővel, aztán színre lép a széttorzított hathúros, hogy megmutassa, ki az úr, mivel több akusztikus blokkot nem is fogunk hallani a lemezen. Megkockáztatom, hogy ez a legjobb szám az albumon, de a Lonely Boy-hoz hasonló, szívbemarkoló szövegű Run Right Back szorosan mögötte toporog. Ez tipikusan az a szám, amire azt mondjuk, hogy „már hallottuk valahol”, mint ahogy a Sister esetében is ez a helyzet. Az utóbbinál viszont olyan érzésünk lehet, mintha a 80-90-es évek egyik rádióbarát popdalát hallanánk vissza, míg a Run Right Back ugyan hasonló, de mégis erőteljesebb a lomha, ámde élesen szóló gitárjaival. Carney mintha vesztett volna intenzitásából, mivel a dobok a legtöbb számban finomabban szólnak a megszokottnál, persze azért maradtak dalok, amelyeknek a gyomrunkban érezzük a lüktetését. Ilyen a kicsit sírva vígadó Dead and Gone és a hullámzó hangulatú, ámde végig poénos Money Maker, és ki ne felejtsük a Hell of a Seasont, ami egy elég egyszerű szám, de az elszállás a végén kis túlzással csodálatosnak nevezhető.

http://www.youtube.com/watch?v=VcNyhCXNvQE

Sajnos az nagyon szembetűnő, hogy ezek a dalok a lemez háromnegyedét teszik ki, így van pár szerzemény, ami csak a „sima töltelék” kategóriába fér bele. Nem lehet azt mondani róluk, hogy rosszak, de egy idő után már érezhető (főleg a vége felé), hogy egyre laposabbá válnak a dalok, mintha Auerbach kifogyott volna a jó riffekből. Ettől eltekintve egy egészen korrekt anyagot kaptunk, amiről ha más nem is, de a Lonely Boy biztosan bele fog égni a szürkeállományunkba. A Black Keys egy lemeznyi időre még mindig el tudja hitetni velünk, hogy ők a jelenleg létező legjobb rockbanda, ez pedig a legfontosabb, amit egy zenekar elérhet.

8/10