Bokor Krisztián
A hét kreatívja extra: Bokor Krisztián fotós, költő, hiperművész
Bokor Krisztián igazi polihisztor. Bár végigjárta a marketing világ ranglétráját, végül a művészi önkifejezéssel lelt magára. Költő, slammer, fotós, festő, tea ceremóniákat tart, mire észbe kapunk már AI-technológiával alkotó grafikus, nem mellesleg zenész. Eddig két verses kötete jelent meg, az Összegyűrt terek és a Scolar kiadó gondozásában a #folyamatosjelen. Mélyen spirituális személyként versei is lelket, az élet lelki szintjét járják körül. Sokszínű életútjáról, fotóművészetről, zenéről, útkeresésről és a költészet világáról beszélgettünk.
Lassan kétmillió különböző művészeti ágon képviseled magad. Hogyan tudnád sokszínű munkásságod a kivonatát átadni, azoknak, akik még nem találkoztak veled valamely területen?
Bokor Krisztián: Huh, nem is magukból a művészeti diszciplínákból indulnék ki, amik úgymond meg tudnak nyilvánulni általam. Inkább, úgy fogalmaznám meg, ha egyszerűen engeded az életet átmenni rajtad, jelen vagy, és azt teszed, amit a legjobban szeretsz, akkor ez elkezd valahogy alkotássá válni. Hogy ez most zenében, fotózással, teaceremóniában vagy írásban valósul meg, az a megteremtődni vágyó dologtól függ, ami fizikai formába szeretne kerülni. Úgyhogy azt mondanám, inkább csatornaként aposztrofálnám magam. Hadd jöjjön, ami szeretne.
A kezdetekre hogy emlékszel?
Alapvetően az írás volt az első, gimnáziumban nagyon-nagyon jó tanárom volt. Dr. Visy Beatrix volt gimiben az irodalom tanárom, aki hagyta, hogy megszeressem az irodalmat, és így kezdtem el írni. Az írás vált az alapvető művészeti úttá, leginkább csak versek. 2015-ben kezdtem fotózni, valahogy elkezdtem képek látni. Kíváncsi voltam, hogyan rögzül az, amit látok. Kb. egy vagy két éve az akvarell festészettel, annak egy nonfiguratív módjával találkoztam. Az akkori párom kezembe adott festéket, papírokat, mondván ez tetszene nekem. Nekem pedig nagyon tetszett. De akkor sem arra mentem rá, hogy „na, akkor én most festek valamit”, hanem egyszerűen nagyon komplex érzelmek kezdtek megnyilvánulni rajtam, lefestettem az érzelmeimet. Ezek egyetemes, szavakba nem önthető érzelmek, mint a tiszteletteljes várakozás. Ebből lesz majd egy új projekt, illetve most bejött a képbe a mesterséges intelligenciával való képkészítés, illetve októberben, végre zenét kezdhetek írni.
Miért csak most jött a képbe a zene? Milyen feltételek valósultak meg, ami pont most teszi ezt lehetővé?
Most 34 éves koromban jelent meg kiadónál az első verses kötetem, kellett 10 év mire össze tudtam magam szedni ahhoz, hogy egy komplett szerkesztési munkát végig tudjak csinálni egy szerkesztővel. A kiadó egyébként csodálatos segítsége és szabályai mentén.
A zene esetében, 2016-ban a Samsara fesztiválon volt egy Carbon Based Lifeforms koncerten. Ez egy elképesztő chill psy zene, nagyon komplex, lüktető, hullámzó műfaj a psy elektronikus műfajon belül. Szerintem zenésznek kell lenni, ahhoz, hogy valaki ilyen mélységű zenét tudjon csinálni. Amikor őket hallottam, akkor eldöntöttem, hogy ilyen zenét akarok írni. Ott abban a pillanatban viszont a tudatos énem megszólalt; „Fiam, fotózol, verseket írsz, akkor még grafikával is foglalkozol, írok, egyetemet végzek, a szakdolgozatra kell készülni, nincs jogsim..” Volt egy rakat projektem, akkor mondtam azt, hogy állj. Behozni még a zenét is az életembe, úgy hogy a 6-8 másik párhuzamosan futó dologgal aprólépésekben haladok, baromság lenne. Megmaradt a fotózás, befejeztem az egyetemet, de végig ott volt, hogy a zenének jönnie kell. Tavaly, indult el bennem jobban, ahogy techónra futottam, kicsit terápiás jellegűen. Ahogy festészetben, fotográfiában a kifinomultságra, szakértelemre megyek rá, ezzel szemben a zeneírás hobbivá, abszolút szerelem projekté nőtte ki magát, ami tényleg csak az ösztönökről szól. Igazi lélekdaráló technó. Novai Gabi barátom fog segíteni az összeállításában, technikai eszközökkel, szeretnék majd fellépni zenével. Aztán majd később eljutok a komplexebb psy-chillhez.
A technó egy elég megosztó műfaj, sokan ódzkodnak is tőle. Vannak, akik abszolút a pszichedelikumok használatával kötik össze.
Elektronikus zene tekintetében, abszolút hardcore technón „nőttem fel”, 17-18 éves koromban a Kashmirba (Kashmir Underground, ma már nem működő szórakozóhely – a szerk.) jártunk sokat. Az a gyönyörű letisztult egyszerűség tetszett benne, iszonyatosan gyors veretés és ki tudott kapcsolni. A mély hangok üteme révületbe ejt, ki tud kapcsolni, ha valaki azt választja, hogy tudattágítókkal rásegít, lelke rajta. Maga a transz állapot, amibe a technó el tud vinni szerintem gyönyörű. Nem a gondolataiban vagy, csak létezel.
És hogyan lehet technót írni?
A számítógépes program folyamatosan azt csinálja, amit te mondasz neki. Itt a hangszer maga a zeneíró program, minden egyes hang ott, akkor és úgy van, ahogy és ahol azt én szeretném.
Több vállalkozást is viszel, a Nirvanart fotóstúdiót és a Soulography-t.
Tesómmal kezdtünk el fotózni. Akkoriban marketingesként dolgoztam, és kaptam volna egy újonnan alakult pénzügyi befektetésekkel foglalkozó cégnél a marketing igazgatói pozíciót. Tulajdonképpen ez lett volna az akkori karrierem csúcsa 24-25 évesen. És ezzel egyszerre tesóm egyik reggel felkelt hajnalban, és azt mondta csináljunk egy fotóstúdiót. Akkor már fotózgattam hobbiból, és ő is fotózgatott hobbiból. Nekem ott választanom kellett, hogy beteljesítem azt a karrier utat, sales-es ként dolgoztam 7 évig, azért sales-esből marketing igazgatóvá válni, főleg a pénzügyi piacon, nagy menet lett volna. De valahogy a szívem azt súgta, hogy a fotóstúdió lesz az út. Nem vállaltam el azt a pozíciót, hanem gyakorlatilag nulláról kezdtem az életem újra. Így tesómmal létrehoztuk a Nirvanart-ot. Négy fő tevékenységünk van; portré-, ingatlan-, rendezvény-, és tárgyfotózás.
Ketten vagyunk benne, de személy szerint én valahogy inkább a portrék felé hajlok. Emberek közt érzem jól magam, és ebből alakult ki az általam úgy nevezett Soulography fotográfiai stílus, portré stílus, de még így soha nem definiáltam. A lényege, hogy nem a formából indul ki, hogy én mit akarok látni és akkor azt lefotózom az adott emberrel, hanem az adott személy a lelki esszencia, ami megnyilvánul egy testen keresztül. Engem ez érdekel. Ezért ezek a Soulography fotózások hatalmas önismereti utazások is, ez egy jelenben lévő közös térnek a megalakulása, ahol az a lélek, akit fotózom és én egy közös térben kezdünk létezni. És csak azt vesszük észre, hogy eltelt egy nap, lett egy fotósorozat, és közben vannak ilyen wow-pillanatok, amikor mindketten csak nézünk; hogy úristen mi született a kamerában.
És hogy jelenik meg ebben a jóga?
Úgy tudnám mondani, hogy a Nirvanart az tulajdonképpen alkalmazott fotózás, de ezen belül van a lélekfotózás, a Soulography. A jóga úgy jött, hogy tesóm párja jógaoktató, és tesóm találta ki, hogy ő akkor jógát is fotózna. Közben nekem is lett rengeteg jógás ismerősöm, és elkezdtem én is jógát fotózni. Ez csaj egy icipici része a Nirvanartnak.
Elég éles és merész váltás az anyagi biztonságot nyújtó, felfelé ívelő karriert hátrahagyva saját vállalkozást indítani. Hogy kerültél egyáltalán a marketing szférába? A jelenlegi pályafutásod alapján abszolút nem is gondolná az ember, hogy te ott kezdted.
Mennyire imádtam egy darabig. Érettségi után azt csináltam, amit mindenki, ittam, szívtam, csajoztam. Volt egy nagyon kedves barátom, látta, hogy itt van egy tehetséges srác, kezdjek valamit az életemmel. Nagyrészt a Telekomnak dolgoztunk és díjcsomagokat adtunk el, innen indult az egész. Innen cégről cégre, végül eljutottam a pénzügyi szektorig. Az értékesítés nagyon tetszett, folyamatos kihívás volt. Viszont mégis valahogy üresnek éreztem. Ahogy sétáltam az Erzsébet-híd lábánál, elkezdtem játszani a gondolattal; mi lenne, ha most megszűnnék a világban? Rosszabb, kevesebb lenne-e. Azonnal jött a válasz, hogy semmivel se. Rájöttem, hogy kurvára semmi értelmeset nem csinálok. Csak a végtelen ürességet éreztem, hogy csinálom a dolgokat, de értéket nem képvisel. Utána volt a SUN fesztiválon, és láttam, hogy egy pszichedelikus fesztiválon milyen emberek gyűlnek össze, akik nagyon élnek, nagyon más frekvencián vannak, amiről tudom, hogy létezik, de nem tudom, hol, hogyan, és mi ez. Ott fordult velem hatalmasat a világ, amikor láttam egy lány meditálni egy fa alatt. Akkor feladtam mindent és kezdtem keresni azt a „valamit”, ami semmi más, mint a jelenlét. De ehhez kellett néhány év.
Akkor egyfajta megvilágosodást éltél át? Nagyon sokszor élsz a folyamatos jelenlétről, a második verses köteted címe pedig #folyamatosjelen. Feltenném hát a hírhedt, „Mire gondolt a költő?” kérdést.
Eckhart Tolle Új föld című könyvét olvasom, közel 300 oldalon foglalkozik a témával. Maga a jelenlét a saját létezésednek a folyamatos megfigyelése. Ennyi. Tolle valahogy úgy mondja, a létezés fogalma is a formához köthető, maga a lét, a „vanás” válhat létezéssé a formán keresztül. Az emberi életre, az én esetemben legalábbis, úgy fordítható le, hogy amikor nem gondolkozok, alkotok véleményt az általam érzékel fizikai, érzelmi struktúráról, hanem egyszerűen csak vagyok és hagyom az életet megnyilvánulni magamon. Zenélésben, utcán sétálásban, bármiben. Onnantól nincsen jelenlét, hogy az ember bevonódik a gondolataiba, érzelmeibe. Ez semmiképp nem a gondolatok, érzelmek tagadása. Hanem tudatosság arról, például hogy a padlón fekszel remegve, amikor ezt látod kívülről, akkor jelen vagy. Ugyanúgy fekszel a padlón remegve és zokogsz, de tisztában vagy vele, hogy mi történik. Az én értelmezésemben ez jelenlét. Amikor jelenben vagy nem akarod az adott dolgot, csak örülsz a létezésének. Ez megnyilvánulhat egy gyönyörűen megtervezett autóban, nagyon szép ruhában, bármilyen anyagi dologban. Nem az anyag ellensége, sőt.
A #folyamatosjelen nekem jutott eszembe. 2016-ban Simon Marci felkért, hogy fotózzam a Vadászszezont, akkor még nem tudtam embereket fotózni. Megpróbáltam agyból embereket fotózni, annak semmi értelme nem lett. Akkor jöttem rá: ez egy csatornázási folyamat és csak engedtem a képeket megszületni. Ekkor használtam először ezt a hashtag-et.
A slam világában is elég aktívan jelen vagy, igaz már inkább fotósként, mint fellépőként. Miért vonultál vissza a szerepléstől?
Az Akkezdet Phiai Nyugat 100 című száma szólt a slam poetry-ről, utána elmentem megnézni. Nagyon tetszett, én is szerettem volna slamet írni. Mint egy kis klubban, egymásnak olvasott fel 15 ember, 15 tökéletesen különböző verset. Ez vált egy rendezvénnyé, ahová célirányosan kezdtek slamet írni, egyébként zseniálisan működött. Csodálatos emberek jöttek össze.
Én a punchline-műfaját képviseltem, a szövegek a minél hatásvadászabb megbotránkoztatásra mentek ki. Imádták, de szerettem volna tudatosabb lenni, akkor már meditáltam. Nagyon éles váltással, tudatosságról ébredésről szóló slameket kezdtem mondani, amit rajtam kívül kb. hárman értettek. Hiányzott belőlem az aranyközépút, bár kezdetben nem érdekelt, de szerettem volna közérthető, megkapó formában a témáról beszélni, ez lett volna a művészet. Aztán az ötödik országos bajnokságon eldöntöttem, hogy csak akkor állok színpadra, ha majd úgy tudok beszélni az adott témáról, mint Bánóczi Bea, Basch Peti, Gergály Norbi. A szöveg iránti alázatot, professzionalizmust, önazonosságot láttam, ilyen minőségben szeretnék majd színpadra lépni.
Szerintem gyönyörű csúcsok után, a kovid előtt elfáradt, alatta megpihent, most nem tudom, mi van vele. Kicsit egysíkú lett. Először a Vadászszezont fotóztam, utána Pereszlényi Erika át szerette volna nekem adni, így slammerből slam-fotós lettem. Imádtam. Mivel barátaim közt voltam, így nagyon őszinte tudott lenni.
