Egy betegesen nagyszerű világ bódult-boldog állapota két felvonásban
Szerelmi bánatot felejtős, „sose halunk meg” életérzéses esti napsütésre érkeztünk az A38 Hajóra, ahol Magyarország egyik jelenleg legígéretesebb zenekara, a Fran Palermo mutatta be második nagylemezét.
fotó: Alexandra Hinkellmann
A Razzle Dazzle debütálására az erdélyi The nobody elses pszichedelikus világával hangolódhattunk. A trió a tavalyi KERET blogos Kikeltető győzteseként hívta fel magára itthon is a figyelmet, s alig egy év alatt a hazai klubélet üde színfoltja lettek. Az elvont, néha kicsit LSD-érzetű depresszióba hajló pszichedelikus hangzást a szörf-rock vidámságával és a punk lazaságával oldó bandáról biztosan sokat fogunk még hallani.
De a hajó egyelőre még nem a The nobody elses miatt telt meg. A Fran Palermo nyolcfős legénysége a NAGY-SZÍN-PAD-os csalódottságon (miután nem kerültek be a döntőbe) hamar túllendült, és minden erejükkel – az ugyan néhány napot csúszó, ám hatalmas médiavisszhangot kapó – Razzle Dazzle–re és a péntek estére fókuszált.
fotó: Alexandra Hinkellmann
Az új albumtól sokat vártak a kritikusok és a rajongók is, Henri Gonzóék pedig nem okoztak csalódást. Be kell vallanom, a koncert előtti napokban szinte csak Fran Palermót hallgattam, így a legtöbb új dal szinte régi ismerősként köszönt vissza. Talán ezért lehetett, hogy már az első intrónál elragadott a Fran Palermo-életérzés: napfürdőzés egy tengerparti sziklán elnyújtózva, egy fülledt nyári este emléke, régi szerelmek és izgalmas kalandok felidézése. Szabadság, szerelem, gondtalanság elegye. Egyszerre éled át a szerelem minden szépségét és a csalódottság legmélyebb poklát. S még mindig csak egy hajó gyomrában tobzódsz néhány száz emberrel…
Úgy érzem, a Fran Palermo a Razzle Dazzle lemezzel végre felnőtt. Nem csupán maguk a dalok, a hangszerelés, a szöveg, de a színpadra való kiállás is egy érettebb, profibb zenekart sejtet.
fotó: Alexandra Hinkellmann
Erős riffek, remekül kidolgozott refrének, diszkódobok és az első spanyol nyelvű Fran Palermo-dal.
Minden hangszer a helyén van, mindenki tudja, mi a dolga, nincs az az érzése az embernek, hogy bármelyik hangzás is túl lenne tolva, erőltetett lenne. Igaz, van még mit csiszolni – nem csak az angol kiejtésen –, és még rengeteg koncertnek kell eltelnie, mire a félrenyúlásokon átsiklanak, mire a lazaságuk nem lesz mesterkélt, és mire Henri is valóban megtalálja a helyét a nagyképű rocksztár és a meg nem értett művész közt.
Mégis talán a legfontosabb, s amiért az ember lánya szívesen elmegy néhány huszonéves kissrác koncertjére, s amiért ők már most többet adnak, mint sok más, szakmai rutinnal és rengeteg színpadon töltött idővel rendelkező együttes, azok az érzések és emlékek, melyeket a koncert utáni sűrű forgatagban, a hajó orránál dohányozva vagy az éjszakai villamoson részegek közt gubbasztva is magaddal viszel.
fotó: Alexandra Hinkellmann
Lemezbemutatóról lévén szó, ahol „többnyire a lemezt mutatjuk be”, a koncert voltaképpen két részből állt: az elsőben valóban a lemezt mutatták be, szépen sorjában követték egymást a jobbnál jobb dalok, hol egy „ereszd el a hajam” rockkoncerten, hol egy forró mexikói bárban érezhettük magunkat. A kevésbé elvakult közönség még némi fenntartással fogadta az új világot, és az első néhány számnál csak ízlelgette a Razzle Dazzle hangzását , de a Yellow Manre már egész szépen mozgolódott a tömeg. Az este második felére jöhetett egy kis sztárparádé: a már megszokott vendégművészek, Ágoston Béla (Zuboly) és Raki Kane mellett az Ivan & the Parazol Balla Mátéja zúzott egy hatalmasat, valamint egy szintén említésre méltó fiatal banda, a Deep Glaze frontembere, Yorgosz Goletsas is összeborult Henrivel egy dal erejéig.
fotó: Alexandra Hinkellmann
Az igazi robbanás azonban a koncert végére, a visszataps után következett: a legkedveltebb, legismertebb slágereket (igen, mert már slágerek is vannak), több század magammal ugráltam, énekeltem végig. Élveztem, ahogy a hajó ring alattam, és valóban elfelejtettem a hétköznapokat. Nem maradt más, csak a konga, a gitár, a billentyűk vérpezsdítő játéka és Henri lelket simogató hangja.
fotó: Alexandra Hinkellmann
A szerelem, a szédült zuhanás, az esztelen lüktetés és a jóleső megnyugvás bódult-boldog állapotába s egy már-már betegesen nagyszerű világba repített a Fran Palermo. Egy olyan világba, amelybe ha egyszer bekerülsz, soha nem akarsz majd máshová menni.
