Dobozban az élet

Quitzow bizony egy lány/hölgy/nő, akinek polgári neve Erica Quitzow, és New Yorkból terjeszti muzsikáját szerte a világba. Mármint azokhoz, akikhez egyáltalán eljut egy ilyen meglehetősen underground cucc. A lemezt egyébként az elképesztően szimpatikus Young Love Records adta ki, akik elképesztően szimpatikus zenészeket/zenekarokat karoltak fel. Na de, visszatérve eredeti alanyunkra. A hölgy a következőképpen definiálja zenéjét: „Dalközpontú elegye a basszusnak, billentyűnek, csellónak és hegedűnek, keserű énekkel, réteges harmóniákkal és egy jó adag sötétséggel.” És barátaim, hihettek neki. Az egész jelenségnek, van egy kollázs érzete, ami azt érezteti a hallgatóval, hogy egy dobozban csücsül, önmagában és nagyon jól érzi magát. Meg vannak a problémái, de azokat le lehet győzni.

A dalokat egyébként Erica otthon rögzíti önmaga, egy-két kedves barát segítségével. Ez arra enged következtetni, hogy elég sok mindent ő maga játszik fel. Persze az élő show-kon megvan mögötte a zenekar, olyan nagy nevekkel, mint Gary Levitt. De alapvetően ez bizony egyszemélyes projekt.

A számok a kornak megfelelően elektronikus alapokon nyugszanak, ugyanakkor erősen szövegcentrikusak, emellett a dance, az indie, a pop, kis techno dominál. Az első dal, a Let out all the crazy-n már át is érezhetjük az egész lemez stílusát és hangulatát. Az énekesnő örömből csinál mindent, az tuti. A Cherry blossom csábít minket még közelebb, konkrétan hív („Come on, come on!”). A szövegekben egyébként mindig központi helyet foglal el a zene, mint művészet és tevékenység, ebből a szempontból nem bonyolult megfejteni őket. A lemez tobzódik zenei utalásokban, mind zeneileg mind a szövegek tekintetében. Tovább haladva, a The cut tűnik a leginkább slágeres dalnak, még akár rádióban is el tudom képzelni, valamely kései órán. Sematikus felépítésű, de megbocsátható szinten. Kicsit bugyuta, de aranyos. Nos, a negyedik dal címe: More Keith Richards, azt hiszem ezt nem kell magyarázni. A dal amúgy kellőképpen ritmusos, megjelennek benne a vonósok, ami meglehetősen drámaivá, feszültté teszi, de ettől kapja meg a súlyát igazán a kompozícióban. Doboz hasonlatunk több szempontból is passzol a lemezre. A basszusok távoliak, a dobok szintúgy és kevés a magas rajtuk, így a hangzás is „dobozos” érzetet kelt. A Talk to me erre a legjobb példa, a techno-s elemek is itt érvényesülnek a legjobban.

A Magic-ben én Beatles utalást véltem felfedezni a refrén énekes kezdetében, de van itt glam rock is a gitárok miatt, akad egy kis trombita és vonós zenekar is. Jellemző még a lemezre a visszhangosítás is, és az erőteljes vokálozás. A vokált egyébként szintén Erica énekelte fel. Ez elképzelhető, hogy azért kell, mert nincs különösebben erős a hangja, bár ezt mindenki eldöntheti maga. Aki esetleg Quitzow koncertre téved, az mondja el nekünk is, mit gondol. A következő zenei utalásunk is menetrendszerűen érkezik. Ezúttal a Money talks-ban. Ez a dal is komoly szöveggel rendelkezik, már-már Pink Floyd-i magasságokba emelkedik, erősen összetett a hangzás is, akárcsak Roger Waters-éknél. Aztán kicsit kinézünk a mi kis dobozunkból, körültekintünk mi is van körülöttünk. A Race Car dalok (kettő is van belőle) gitáros alapokon nyugszanak, nagyon is instrumentálisak, eltűnik a jellemző elektronikus hangzás, orgona, gitár, hagyományos dob és basszus uralkodik, komoly vonós betét is van. A duó western hatást kelt, erőteljesen érzelmes, ami szerintem ellentmond a vadnyugati keménységnek. (A másodikban Radiohead gitár riffet talál az igazi fanatikus.)

A fájdalmas rész után, visszatérve a dobozba, következik a Whatever, amely talán az album „legmegmondósabb” szövege. Itt megkapjuk a magunkét, miszerint Erica Quitzow azt csinál, amit akar, ahogy jól esik neki. (Üzenet volna a vérestollú kritikusoknak?) A ritmus is kemény, pattogós, duzzad az erőtől, és érződik rajta a magabiztosság, és a jókedv.

Akárhogy is nézzük, a dobozban vidám az élet.

Szerző: Máhr Dani