„Amikor először találkoztunk Marcus Mumforddal, rögtön bunyó lett a vége” – The Maccabees-interjú
Néhány hete jelent meg a brit The Maccabees negyedik lemeze, a Marks To Prove It, amely így hamar meg is kapta a magyarországi bemutatását egy Sziget-koncert formájában. Az együttes énekesével, Orlando Weeksszel és a gitáros Felix White-tal ekkor interjúzhattunk, és természetesen foglalkoztunk az új lemez titkaival, kicsit képet kaptunk Marcus Mumfordról is, de az is kiderül, hogy miért emlékeznek részeg magyar szigetelőkre néhány évvel korábbról!
Legújabb lemezetek, a Marks To Prove It az első albumotok, ami #1 lett a brit eladási listákon. Mit jelent ez számotokra? Mennyire számítanak nektek az ilyen számok, elismerések?
Orlando Weeks: Az együttes szempontjából ez egy nagy eredmény. Amikor lemezt készítünk, nem ez jár a fejünkben, nem ezért csináljuk. A bandának, de különösen azoknak az embereknek, akik segítenek ezt az egészet színpadra vinni, akik velünk vannak, ez óriási dolog. Mi egy nagy csapat vagyunk, és mindannyiunknak számít.
Ez volt az első olyan albumotok, amit a saját stúdiótokban vettetek fel. Miben volt más a felvétel folyamata a korábbi lemezeitekhez képest?
Felix White: Többnyire teljesen eltért, hiszen általában otthon írsz zenét, aztán elmész valahova elpróbálni a dolgokat, majd megint máshol felveszed. Tulajdonképpen körbeviszed a zenéd. Most itt helyben írtuk, mi voltunk a producerek, ott próbáltunk mindent, tehát az egész egyetlen helyhez tartozott, a saját stúdiónkhoz. Néha kicsit megőrültünk a bezártságtól, de megvolt a helynek a sajátos érzete, az, hogy hozzá tartozunk. Ez tette most mássá.
És most sokkal több időt is töltöttetek a felvétellel, hiszen három év telt el a Given To The Wild megjelenése óta.
O. W.: Valóban. Nem igazán volt rendszerünk az írásnál. Csak hagyni kellett, hogy megtörténjenek a dolgok, illetve át kellett menni azon a folyamaton, hogy valaki ötletéből, egy refrénből, bármilyen dalkezdeményből eljussunk a hangszerelésig. Szörnyen sok kapun kellett átjutni, hogy a végén megszülethessen egy The Maccabees-dal, és ezt a folyamatot nem lehetett siettetni. Szóval tartott, ameddig tartott.
Ezen a lemezen a hangzásotokhoz képest szokatlan hangszerekkel is találkozhatunk, mint például a trombitával. Hogyan kerülnek be ilyen zenei ötletek a dalszerzés folyamatába?
O. W.: Néha volt létező énekdallam épp passzolt a trombitához, de volt, hogy kipróbáltunk valamit, amire már régóta vágytunk: hogy egy szobában játszhassunk különböző hangminták vagy szintik nélkül. Megkértük néhány fantasztikus zenészt, hogy jöjjenek el a stúdióba, és játsszanak velünk. A lemez utolsó számában (Dawn Chorus – a szerk.) például van egy csodás trombitamomentum. Már eléggé kifutottunk az időből az utolsó felvételnapon, és megkértük a trombitást, hogy csak hagyja élni a hangszert, és játsszon… És szinte lehet is hallani az erőfeszítését, és meg majdhogynem azt is, hogyan ketyeg az óra a lejáró időnkből. Szóval többféleképp történtek az ilyesmik.
Számomra ez a lemez bizonyos aspektusaiban egy kicsit lassabb tempójúnak tűnik. Mondhatjuk, hogy ahogy öregszetek, kezdetek belassulni?
F. W.: Nem, szerintem inkább egyre gyorsabbak leszünk! (nevet) Elég változatos album lett, a kislemezek például elég tempósak. Nem is tudom, mi lehetne a válasz… Nem igazán hallgatunk gyors punkzenét, pedig amit játszunk, az általában annak a lenyomata, hogy milyen zenéket hallgatunk épp. Szóval vannak átfedések a minket befolyásoló zenei hatásokkal. Ez a lemez egy őszinte tükörképe annak, hogy mikre vagyunk ráállva most.
Nemrég még a Mumford & Sonsszal turnéztatok. Mondanátok egy emlékezetes sztorit ebből az időből?
O. W.: Igazából még sokkal régebben történt, hogy Marcus lebirkózta Hugót és Rupertet (Marcus Mumford, a Mumford & Sons énekese, Hugo White és Rupert Jarvis, a The Maccabees gitárosa és basszusgitárosa – a szerk.). Már nem emlékszem, hogy kinek, de valakinek biztosan eltört az orra. Amúgy mindez csak poénból volt!
F. W.: Amikor először találkoztunk Marcus Mumforddal, rögtön bunyó lett a vége…
O. W.: Persze csak baráti verekedés, mint amikor a gyerekek összeugranak. Fura volt kicsit. De ez már rég történt, most már sokkal felnőttebbek vagyunk.
És még kikkel turnéznátok együtt szívesen?
O. W.: Épp most beszélünk arról, hogy kivel szeretnénk Nagy-Britanniában turnézni… Én szívesen koncerteznék a My Morning Jackettel, csak hogy újra és újra megnézhessem őket. Életem egyik legjobb élménye volt, amikor láthattam őket Mexikóvárosban.
F. W.: A Flaming Lipsszel is jó lenne együtt koncertezni.
Nagyon produktívak voltatok az elmúlt tíz évben a négy albumotokkal. Mik a terveitek a következő tíz évre?
F. W.: Ööö… (nagyon elbizonytalanodik)
Vagy legyen inkább csak a következő öt év?
F. W.: (nevet) Ha van valami, amit megtanultunk az elmúlt évekből, hogy élvezzük azt, ami van, ami épp a jelenben zajlik. Szóval remélem, idén is ez lesz, hogy kiélvezhetjük azt, amiért a The Maccabeest felépítettük. Hiszen az életedben sok időt eltölthetsz azzal, hogy azon aggódsz, milyen hibákat követtél el, vagy mi fog történni, de mi úgy éreztük, hogy épp eleget csináltuk ezeket. Úgyhogy reméljük, hogy ebben az évben élvezhetjük az eredményeket és a figyelmet, azt, ahol most vagyunk. Én legalábbis ezt tervezem.
Mondjatok néhány dolgot, amit a legjobban élveztek egy fesztiválon, amikor nem fellépőként vagytok ott!
O. W.: Idén már nagyon korán kiértünk a Glastonbury-re, talán reggel 7 körül, és volt valami abban, hogy ott járkáltunk egy több százezres fesztiválon, amikor még senki sem volt ébren. Ez egészen elképesztő érzés volt. Ha valamikor így kint maradok, akkor megint ki fogom ezt próbálni, mert elég szürreális élmény.
F. W.: Amikor legutóbb itt jártunk a Szigeten, láttunk egy csomó részeg embert korcsolyázni, mintha valami jéghokiverseny lett volna, műanyagon, és szerintem ez volt az egyik legveszélyesebb dolog, amit valaha láttam. Szóval ezt fogom csinálni ma hatkor!
O. W.: Valami jó veszélyeset!
F. W.: Pontosan! (nevetnek)
És mik a legrosszabb dolgok egy fesztiválon?
O. W.: Ha Fee (Felix beceneve az együttesben – a szerk.) elveszíti egy ujját, miközben részeg magyarokkal műanyagon jéghokizik – na az elég rossz lenne!
Interjú: Varju Kitti
Fotók: Biczó Andrea
