Amikor minden összeáll: The Horrors – Skying (2011)

A 2007-ben még elementáris erővel játszó banda, és a közönség fejét leüvöltő Faris Badwan láttán a legtöbben arra jutottak, hogy dicséretes, ha egy zenekar vállaltan merít a 70-80-as évek garage-punkjából (nyilvánvaló a Cramps-párhuzam), de a sajtó nagy része tipikus egylemezes bandának titulálta őket. Ez azonban nem lombozta le a srácokat, inkább villantottak egy teljesen más hangzásvilágú lemezt, a Primary Colours-t (2009). Ezzel fel is kerültek a térképre, egyre nagyobb figyelmet kaptak a médiában és a fesztiválokon. Idén kicsit újraértelmezték a shoegaze és a krautrock fogalmát, és előrukkoltak a Skyinggal. Ha jól belegondolunk a lemez hallgatása közben, minden maradt a régiben, csak egy újabb lépcsőfokot mászott meg a zenekar. Maradtak a 80-as, 90-es évek inspirációként (mint az előző lemezen), bár néha erősen kiütköznek az elemek, érezhető, hogy honnan lettek átültetve, viszont ezeket többnyire olyan ügyesen használták fel, hogy az élvezeti faktort nem csorbítja semmi.

A Horrors mindig is tudta, hogyan kell belekezdeni valamibe; az utolsó két album is sejtelmesen kezdődött, de itt egy ide nem illő, teljesen új hangszer, a tamdob vezeti be a hallgatót a következő egy óra rejtelmeibe. A Chasing the Rain alatt már ki lehet venni, hogy a jól ismert konstans álmos ének és a lomha gitárok nem változtak, de más ritmusokat vettek fel, és az orgona sem úgy szól, mint régen. Minden nyugodt és harmonikus, ami cseppet sem árt a zene hullámzásának. A banda érezhetően szakított az előző album sejtelmes sötétségével: a magas vékony fiatalemberek előléptek a ködből, hogy megmutassák, tudnak szívhez szóló dalokat is írni, mint a You Said.

Persze nem maradhattak ki az olyan részek sem, ahol erős elszállások érezhetőek. Az Echo And The Bunnymen hangzású Dive In, és a lemezt beharangozó, kissé poposabbra sikerült, az embert szinte percekre paralizáló Still Life képviseli ezt a vonalat. Míg az előbbi össze-vissza hullámzik, addig az utóbbi lassú, földöntúli ritmusokat vonultat föl, de mindkettőt összefogja Faris Badwan éneke, és a megfelelő helyekre beillesztett Simple Minds-tól lesett szintetizátor. A Primary Colours-on már megfigyelhető volt, hogy a banda szeret hosszú számokat írni, mégis fenn tudják tartani a hallgató figyelmét. Nos, erre a lemezre is jutott két hosszabb darab, ami talán túlzásnak tűnik, mégsem az. A Moving Further Away a leghosszabb Horrors szám, amit eddig készítettek, de érdemes végighallgatni, legalább egyszer, mert tényleg muzikális élményt nyújt. Mintha három dal lenne lazán összekapcsolva, a részek közötti lassú átalakulások érdekessé teszik az összképet. Ez hála Istennek csöppet sem válik unalmassá, ami az ilyesfajta számok halála szokott lenni. A kijelentkező szám, az Oceans Burning a másik hosszadalmas darab. Elegánsan elnyújtják az egészet, hogy szépen, komótosan tudjanak a végére érni, és a hallgató se érezzen űrt a lemez meghallgatása után. A dal végén még egy utolsó nekirugaszkodás, Faris Badwan felemeli a hangját, Josh Hayward tépi a húrokat, Joe Spurgeon lassú, monoton ütemet ver, aztán minden egyre lassabb, végül egy rövid visszhangzás után csak a csend marad.

Amennyire váratlan volt a The Horrors fennmaradása a zenei színtéren, annyival lett a banda jobb és jobb. Tény, hogy a Primary Colours egy jóval átgondoltabb lemez volt, amire nemsokára mérföldkőként fogunk visszatekinteni, de a Skying sem vándorol sokkal mögötte. Örvendetes a tény, hogy a zenekar fejlődni akar, és nem csak ígérget, hanem teszi is, ami ritka a mai viszonylatokban. A hatások keveredése a számokban néha kuszának tűnhet, de ha alaposabban meghallgatjuk, nagyon kreatív zenei architektúrának lehetünk fültanúi.

The Horrors koncert novemberben a Dürer kertben: Facebook-esemény

9/10