Bécsből jelentjük – Szombat esti láz a Maximo Parkkal
Két hete jelent meg a Maximo Park ötödik lemeze, a Too Much Information, melyhez rögvest össze is rántottak egy nagyobb európai turnét. Budapest sajnálatos hiányzása miatt maradt Bécs, de átélve az alig másfél órás, ám annál intenzívebb koncertet, utólag mindenképpen kitehető a képzeletbeli „Megérte!” tábla. A teltházas Flex február 15-én este látta vendégül a brit kvintettet, és a srácok olyan energikus estét hagytak maguk mögött, hogy láb nem maradt másnapi izomláz nélkül.
A kapunyitás előtt fél órával még csak alig páran lézengtek a Duna partján az utcaszint alatt megbúvó Flex bejárata előtt, miközben a koncertre rég elfogytak a jegyek. Persze az osztrákok komótosságáról nemcsak ez tett tanúbizonyságot, hanem az is, hogy az előzenekar kezdésekor a méreteiben az A38-ra hajazó, de igencsak miniatűr színpaddal bíró helyszínt épphogy félig töltötte meg az osztrák (s vélhetően a környező országokból is idevetődött) nép. Pedig a His Clancyness igyekezett mindent beleadni: szokatlan módon még előbb is kezdtek bele a buliba, és abszolút tempós számokkal törekedtek a lábszárak mozgásba rántására. Ám hiába a lelkesedés, a tragikus hangosítás és a mindent elnyomó (de kétségtelenül kiválóan szóló) gitár se énekhangot, se dalszöveget nem engedett hallatni, innentől fogva pedig csak a zenei részek váltak értékelhetővé. Az instrumentális szekciókra fókuszálva azért megvolt az élményfaktor, mert az a Gibson Les Paul bizony odavert, és Jonathan Clancy is gyakran gerjedt rá a hangfalas hangcsikarásra. Mindeközben produkciójukat jócskán hátráltatta, hogy szemmel láthatóan helyhiánnyal küszködtek: dobosuk, Jacopo Borazzo technikailag úgy játszotta végig az egész (bár mindössze 25 perces) szettet, hogy a hasáig visszahúzott kézzel, szinte nulla mozgáslehetőséggel kellett operálnia, és Clancy sem élhette ki a gitárral való őrültködését, mert annak borulás vagy valakinek a felborítása lett volna a vége. Azért az összesített végeredmény elég volt arra, hogy a későbbiekben a stúdióverziós anyagok is felkeltsék az érdeklődést.
Az előzenekar felszerelésének „eltakarítása” után némileg nagyobb mozgástér, illetve az időközben csordultig (színpadtól a pultig, merchandisingos asztaltól a ruhatárig) megtelt nézőtér várta a Maximo Parkot. A LED-falra kivetített Too Much Information-borító jelentette az egyetlen extrát az est folyamán, minden más a zenészeken múlt.
Persze Paul Smith lazán elvitte a show-t gyakorta intenzív mozgáskultúrájával és állandó testbeszédével a közönség felé, és az sem mellékes, hogy élőben mennyivel jobban kiadja a torkában rejlő tehetségét.
A mindig is inkább rövidebb számokban gondolkozó együttesnek lehetősége volt arra, hogy az immáron öt lemezt magában foglaló diszkográfiájuk jelentősebb pillanatait felelevenítsék. Részletesebb ízelítőt kaphattunk az újdonsült „lemezcsaládtag”, a Too Much Information „keménymagjából”, de alapos nosztalgiahullám is végigsöpört a 24 (!) számos setlisten. Egyedül harmadik lemezük, a Quicken The Heart maradt ki némileg a sorból, hiszen arról pusztán a Questing, Not Coasting képviseltette magát ezen az estén. Azonban nem szenvedhettünk hiányt a nagyobb slágerekből, mint amilyen az Our Velocity, a Books From Boxes vagy az Apply Some Pressure, melyek meg-megmozgatták a jelenlévők hangszálait is, csakúgy, mint a friss megjelenésről származó Leave This Island vagy a Brain Cells (melyben egyébként sokkal több lehetőség rejtőzik élőben).
Láb nem maradt egy helyben, amikor a táncra sűrűn késztetést érző Paul Smith diktálta az ütemet, s láthatóan mindenki vevő volt egy kis „szombat esti lázra”. Tombolás volt, lehetett szó akár a The National Health címadó dalának erősebb és rockosabb taktusairól, ugyanezen lemez egyik alappilléréről, a már a nevében is a csípőket emlegető Hips and Lipsről, vagy épp a szintikkel odacsapó Limassolról és a színpadon kolosszális katarzisba torkolló Girls Who Play Guitarsról. A tempó gyakorta tüzes fokozatra váltott, és sokáig égett nagy lángon, mivel a Maximo Park korábbi lemezein alig kamatoztatta tudását lassúbb szerzemények megírásában. Épp ezért még Smith is megjegyezte, hogy egyelőre számukra is fura egy olyan dalt eljátszani élőben, mint amilyen a Too Much Information egyik lassabb, ám annál kellemesebb mozzanatát megtestesítő Where We’re Going. Pedig milyen jól sikerült:
A hol lagymatagabb, hol aktívabb közönség egyes tagjai az est során ahhoz is elérkezettnek látták az időt és a hangulatot, hogy ezt a koncertet is alkalmasnak találják pogózásra vagy éppen crowdsurfingre. A biztonsági őr „érdekes” hozzáállását jól jellemzi, hogy a lelkes rajongó kiemelése helyett inkább visszalökte emberünket a tömegbe, nem egy kellemetlen pillanatot okozva így a gyanútlan bulizóknak. Ezzel újabb mínuszpont a Flexnek, de a show nem állt meg, és Paul Smitht amúgy sem lehetett volna lelőni a színpadról ezen az estén. A bécsi közönség megnyerésére is felkészült: többször is büszkén fitogtatta németnyelv-tudását, és azt is megjegyezte, hogy mivel koncert előtt épp befalt egy nagyobb adag bécsi szeletet, ne nagyon várjunk tőle sok mozgást. Ez persze füllentés volt a javából. Nagyon jól tudta, mivel adhatja el magát a teste (ne tessék rosszra gondolni), avagy a szüntelen táncmozdulatai segítségével. Bár nem éppen a tinilányok a Maximo Park zenéjének célközönsége, Smith a zakójától való megszabadulásával vagy egy-egy inggombjának látványos elpattintásával szándékosan gerjesztette a tömeg női felét. Lukas Wooller a billentyűk mögött szintén beszállt a hangulatfokozásba, miközben a többiek inkább a csendben és profin zenélő tagok szerepében maradtak.
Ezen az enyhe szombat estén a Maximo Park két tucat számon keresztül mutatott szinte teljes körképet arról, mit műveltek s művelnek zenei berkekben.
A karrieráttekintés mellett pedig bőven áldoztak új albumuk, a Too Much Information bemutatásának oltárán, s bár személy szerint elsőre nem igazán talált el ez a lemez, az élő varázs és az energikus előadás felülírta a korábbi véleményem. Szigetes fellépések ide vagy oda, a Maximo Park sokkal átütőbb egy kisebb klubban, és ez az, amit már eléggé szükséges volna kis hazánkban is átélni. Hiszen öt albummal a hátuk mögött is ugyanolyan közvetlenül közvetítik zenéjüket, és úgy képesek lenyomni egy 24 számos setlistet, hogy abba egy hangnyi hiba sem csúszik be. Várjuk őket ismét magyar földekre.
Beszámoló: Varju Kitti
