Joe Trohman: „Az ideától kell megmenteni a Rockot” – Fall Out Boy-interjú
A Fall Out Boy alig fél éve jelentette be visszatérését, és új albumuk, a Save Rock And Roll már jóval a csúcsok fölött van. Az önjelölt megmentőket könnyen gondolnánk klasszikus, elszállt rocksztároknak, akik nem veszik fel kétszer ugyanazt az alsót és nevetségesen sokat késnek a koncertekről – erről azonban szó sincs: Joe Trohman, a zenekar szólógitárosa győzött meg minket.
5 év szünet után a semmiből, közvetlenül a megjelenés előtt robbantottátok be a Save Rock and Roll hírét, aminek pillanatok alatt hatalmas sikere lett. Miért hallgattatok a visszatérésről ilyen sokáig?
Igazából nem voltak elvárásaink, a terv először csak annyi volt, hogy újra összeüljünk és dalokat írjunk együtt. A számok közül sokat megszerettünk és eldöntöttük, felvesszük őket. Úgy voltunk vele, meglátjuk, hogy haladnak a stúdiómunkák, bár még itt sem volt biztos, hogy egy teljes album összeáll. Aztán mégis meglett, és igazság szerint elégedettek voltunk vele, de nem gondoltuk volna, hogy ennyire pozitív lesz a fogadtatás. Azt sejtettük, hogy a FOB rajongók kemény magja szeretne már új dalokat hallani, de ezen kívül fogalmunk sem volt, mi lesz. Azt gondoltuk, jobb, ha az elvárásainkat alacsonyan tartjuk, mert hát ja.. itt van egy banda, négy éve nem csináltak együtt semmit, az kábé egy örökkévalóság a zenekarok világában. Úgyhogy felemelő érzés azt tapasztalni, hogy volt ennyi tartalék energiánk, vagy csináltunk korábban annyi jó lemezt, ami kitartott a visszatérésig.
Egy nem is akármilyen visszatérésig… De mitől is kellett megmenteni a rock and rollt?
Az van, hogy a rock and roll egy eszme. Először csak a delta blues és a jazz zabigyereke volt, aztán szép lassan kinőtte magát, de közben rengeteg változáson és fejlődésen ment keresztül. Az, hogy sokaknak a rock kizárólag azt jelenti, ami harminc-negyven éve volt, egy kissé retróvá tette az egészet, pedig nem kéne retrónak lennie. A rocknak most is a határok feszegetéséről kell szólnia, akár futurisztikusan is. Az egész inkább egy gúnymosolyú attitűd, mint sem egy meghatározott gitárhangzás, ruha, hajviselet, vagy bármi, amibe beskatulyázzák. Az ideától kell megmenteni, aminek az emberek még mindig szeretnék látni, pedig már egyáltalán nem az.
A szünet előtti korszakban titeket is sokszor bélyegeztek meg: voltatok emo-rock banda, alternatív rock zenekar, punk rock formáció, még fiúcsapat is – kaptatok hideget-meleget egyaránt. A Save Rock And Roll óta azonban mindez megszűnt, észrevettétek?
Hát igen, de nem tudjuk kontrollálni, amiket rólunk mondanak, egyik banda sem tudja… Mármint érted, egyik nap pop-punk vagyunk, a következőn emo, aztán alternatív rock, aztán megint emo, vagy pop-punk, vagy punk-rock, és így tovább. Ez olyan, mint amikor valaki ad neked egy becenevet, amit utálsz, és ha azt akarod, hogy abbahagyja, a legjobb módszer, ha nem reagálsz. Mi is ezt csináltuk, és azt hiszem, az új lemezzel megmutattuk, hogy a saját utunkat járjuk, és nem feltétlenül köteleződünk el egyfajta irányzatnak. Ha meghallasz egy Fall Out Boy számot, most már a hangázásáról meg tudod mondani, hogy az Fall Out Boy. Idáig nagyon nehezen jut el egy zenekar, és szerintem ez segített abban, hogy egyre kevesebb negatív kritikát és megbélyegzést kapjunk.
Meg az olyan koncertek, amiért megbírságolnak titeket csendháborítás miatt…
(nevet)… Ja, az csak egyszer volt, de megérte. De látod, erről beszélek, hogy a rock and rollnak ki kell törnie a határokból, a régi ideákból meg a szűklátókörűségből.
Azért van, hogy a régi és az új jól megfér egymás mellett: ti például a lemez címadó dalához Elton Johnt kértétek fel közreműködőnek, de ott van még Courtney Love, vagy Foxes. Miért éppen őket választottátok?
Volt, akit mi kértünk meg és volt, aki minket, aztán volt, aki fizetett nekünk, mint például Elton… (nevet). Na jó, Eltonnal az volt, hogy felkért minket egy tribute-ra a Goodbye Yellow Brick Road című dalához, aztán amikor leesett, hogy bírja a bandánkat, mondtuk, hogy „éppen egy lemezt veszünk fel, szeretnél rajta lenni?” – ő meg igent mondott. Foxes is, akinek meg mi vagyunk nagy rajongói. Courtney Love-vel sok a közös barátunk, találkoztunk is párszor, és mikor azon gondolkodtunk, hogy milyen női hang legyen még a lemezen, eszünkbe jutott, mert neki van ez a „le-se-szarom-punk-rock” ethosza. (nevet)
Talán ezek nem annyira meglepő kollaborációk, de van esetleg olyan zene, amiről nem gondolnánk, hogy szeretitek őket?
Hú… szerintem a rajongók egyáltalán nem is gondolnák, hogy mi milyen zenéket hallgatunk össze… Nagyon eklektikus. Én például minden szeretek. Nem, tényleg, most nevetsz, de tényleg! Van, hogy Beethovent hallgatok, van, hogy rám jön a The Melvins-mánia… A minap például két órán keresztül egy Hans Zimmer szerzeményt hallgattam, aztán rátaláltam a Noise első lemezének eredeti kiadására és a Kraftwerk The Man-Machine-jére – na, azt például nem gondolnátok, hogy szeretem a krautrockot. Jó, nem azt mondom, hogy mindent meghallgatok. Van, amit ha nem muszáj, akkor nem hallgatok meg…
Nem úszod meg, szeretnék egy példát…
…Oké, nem hallgatok One Directiont (nevet). De ez nem jelenti azt, hogy nem tisztelem őket. Sőt, igazából lehet, hogy azok a srácok, akik a Save Rock and Rollal ismerték meg a Fall Out Boy-t, ugyanúgy meghallgatják a One Directiont, és meglepődnének, hogy én meg nem. De ez nem baj, jó, ha sokféle zenét hallgatnak, a zenészeknek is ezt kéne tenniük. Ahogy én Black Sabbath-on, Led Zeppelinen és Black Flagen nevelkedtem, ezek a srácok meg a mi zenénken nőnek fel, ami miatt nagy a felelősségünk.
A hiátus alatt mindannyian másba fogtatok: Patrick szólóalbumot adott ki, Pete könyvet írt, ti pedig Andy-vel és néhány másik zenésszel egy heavy-metál szupercsapatot alapítottatok (The Damned Things). Milyen volt visszacsöppenni a közös munkába?
Az a vicces, hogy éppen a szünet miatt volt könnyű újra együtt dolgozni, mert ez alatt az idő alatt alkalmazkodnunk kellett másokhoz is, nem csak egymáshoz, és ebből sokat tanultunk. A különböző előadókkal, zeneszerzőkkel, szövegírókkal, stb. való kreatív munka során te is egyre biztosabb leszel saját magadban, megtanulod, mikor hallasd a hangod, vagy épp azt, hogy mikor fogd be… (nevet). A lényeg, hogy öt év alatt felnőttünk, nem csak szó szerint, hanem emberileg és zeneileg is. Sokkal jobban tiszteljük egymás ötleteit, mint régen, és hagyunk teret a másiknak az alkotásra.
Végül, csak hogy megnyugtass mindenkit: ugye nem terveztek még egy ötéves szünetet…
Dehogy, bár ezt mondjuk úgy sem tervezi az ember. A terv az, hogy folytassuk a koncerezést, a dalokat meg szó szerint állandóan írjuk. Viszont azt tisztázzuk – mert ezt majdnem minden újságíró félreérti -, hogy ha azt mondjuk, új dalokon dolgozunk, még nem jelenti azt feltétlenül, hogy új lemezt adunk ki. Szóba jön köztünk egy csomó minden, mindig vannak új ötleteink, passzív-agresszíven mindet meg is akarjuk tartani, úgyhogy szerintem mondhatom azt, hogy kicsi az esélye egy újabb hiátusnak.
