„11 év alatt a zenekar megtanult túlélni, a kitartás sokat számít” – The Qualitons-interjú

Kevin Cole, a KEXP DJ-je még Szlovéniában ismerte meg a zenéteket, de végül mikor vette fel veletek a kapcsolatot? Hogy néz ki egy ilyen session leszervezése?  

Szőke Barna: Sajnos nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telt el aközött, hogy megkapta a zenénket, és aközött, hogy írt végül nekünk. Az is lehet, hogy hónapok, az is lehet, hogy napok. Kevin egy nagyon elfoglalt ember. Az biztos, hogy az első e-mailt 2017 májusában kaptam tőle (annyian kérdezték, hogy most már megnéztem végre pontosan). Akkor még csak annyit írt, hogy nagyon tetszik neki a zenénk, és szívesen játszana a második lemezünkről egy dalt. Természetesen elküldtük neki, és nagyon örültünk. Aztán rá egy évre megjelent a harmadik, Echoes Calling című lemezünk, és azt is küldtük neki, és rögtön válaszolt, hogy ezt is szívesen játszaná. Ezt követően kezdődtek a live sessionnel kapcsolatos egyeztetések, majd tavaly, mikor megtudtuk, hogy a HOTS-tól (Hungarian Oncoming Tunes, magyar zenei export iroda – a szerk.) kaptunk egy kis pénzt külföldi karrier építésére, nem volt kérdés, mire fogjuk fordítani.

Mondhatnám, hogy így ezek alapján úgy tűnik, hogy nagyon gördülékenyen ment minden, de ez mégis csak két-három évnek a gyümölcse, szóval a kérdésre a válasz az, hogy sok idő, mire egy ilyen ügy leszerveződik.

Kivételes élményekben részesülhettetek eddig pályátok során: a Red Hot Chili Peppers járt a koncerteteken, és imádta a zenétek, felléptetek az SXSW-n, majd kimehettetek megint az USA-ba a KEXP-hez. Ezeknek milyen hatása van eddig a zenekar pályafutására? Milyen volt visszatérni az Egyesült Államokba?  

Sz. B.: Néha azt érzem, mindez a véletlen műve, néha meg azt, hogy ezek nem véletlenül történnek velünk. Én személy szerint nem hiszek a véletlenekben, de lehet véletleneknek titulálni, ki ahogy érzi.

Az mindenképp hozzátartozik a történethez, hogy 11 év alatt a zenekar megtanult túlélni, a kitartás sokat számít. Természetesen sok energiát tud adni, ha az emberre rövid időn belül felfigyelnek, ha elismerik, amit csinál, de én annak örülök a legjobban, hogy soha eszébe nem jut senkinek a zenekaron belül, hogy egy percig se a zenén legyen a hangsúly, és ez jó.

YouTube-on biztos sok KEXP-videót néztetek – milyen érzés volt betoppanni a stúdiójukba? Mikor fogtátok fel, hogy ti ezt most meg fogjátok csinálni?

G. Szabó Hunor: Igen, természetesen nagyon szeretjük a csatornát, a jó kép- és hangminőség mellett valamitől nagyon jó hangulatúak ezek a sessionök. Valahogy nagyon dögös és intim egyszerre. Baromi nagy volt az izgatottság bennünk, amikor megtudtuk, hogy mi is játszhatunk majd ott. A stúdióba lépve inkább csak rácsodálkoztunk a helyszínre, a díszlámpákra, a technikára, hogy áhhá, szóval ez az a hely… Aztán nem volt sok időnk stresszelni azon, hogy mi lesz, hogy lesz. Az alapos, de gyors beállást egy rövid szünet követte az öltözőben, ahol ökörködéssel próbáltuk elterelni a saját figyelmünket, hogy mi is történik, majd ott találtuk magunkat a kezdésre. Jött a visszaszámlálás, és nekem az volt az a pont, ahol elengedtem az izgulást; azt hiszem, onnantól mindannyian belelazultunk a zenélésbe.

Eljátszottátok a Kex klasszikusát, a Zöld-sárgát. Ezt angol nyelven rögzítették még anno, itt viszont magyarul szólalt meg. Szerettétek volna a magyar nyelvet elvinni KEXP-hez Seattle-be?

G. Sz. H.: Ezt a dalt eredetileg csak magyar nyelven szerettük volna rögzíteni, előadni, de a tavaly decemberi Super Size stúdiós felvételre, ahol Noam Levinberg producerrel dolgoztunk együtt, az volt a kérés, hogy angol nyelvű számot vigyünk. Mivel nem volt akkor saját számunk készülőben sem, így az egyetlen megoldás egy feldolgozás volt, így esett a választás a Zöld-sárgára, amit amúgy is szerettünk volna eljátszani. Már csak angol szöveget kellett írni hozzá. Afelől nem volt kétség, hogy a KEXP-be magyarul vigyük.

Egyrészt, ha már magyar zenekarként eljutunk oda, stílusos magyarul énekelni, az amerikaiaknak ez amúgy is egzotikum, másrészt úgy éreztük, ezzel a Kex– és egyben népdalfeldolgozással mindenféle mögöttes tartalom nélkül szimplán lehetünk büszke magyarok.

Gondolom, volt izgulás előtte. Mennyire maradt meg ez, mikor elkezdtetek zenélni, esetleg volt bennetek egy olyan drukk, ami segített?

Boros Levente: Nagyon érdekes dolog ez. A rádiófelvétel az utazásunk közepén volt, addig szinte meg is feledkezhettünk arról, hogy miért vagyunk ott, de aznap reggel érezhetően mindenki komolyabb lett pár fokkal. Apró stresszek, alapból megtalálni a rádiót, illetve a megfelelő bejáratot, aztán parkolás, hangszerpakolás, kártyás beengedési rendszer stb. Akármennyire laza is a rádió hangulata, elég komoly protokoll van azért. Aztán becuccolás, onnantól volt jó sok időnk, kb. két óránk, akkor az jót tett. Aztán senki sem szólt, hogy kezdjünk el beállni, kb. mintha ránk vártak volna, egyszer csak kiderült, csinálhattuk volna eddig is, na jó, akkor ugorjunk neki. De annyira be voltak ott állva a rendszerek, és rutinosak voltak az ott dolgozók, hogy nagyon gyorsan megvolt a soundcheck. Aztán úgy éreztem, nagyon izgultunk, illetve úgy kezdtük, de tudtuk tartani a cizellált elképzeléseket.

Régebben előfordult, hogy tini rockerek módjára a hangosságban és a gyors tempókban hittük a megoldást, szerencsére ez ma már nincs így, vagy ha mégis, akkor annak megvan a helye.

Szóval kb. a session felére értek össze a vibe-ok zenekari szinten, ez azért is lehetett így, mert a második szám (Draw a Line) végén van egy összetettebb, kétdobos rész, ahol mindenkinek nagyon kell koncentrálni. Aztán a Doubt és az All We Can Do már kínálósabb tudott lenni. Összességében a bénító drukkok elkerültek minket, jó energiák voltak, felfokozottak.

A felvétel során van egy pont, ahol Weil András billentyűsötök megemlíti, hogy egyedül emiatt utaztatok ki, és hogy egy koncertetek sem lesz arra. Cole-on látszódott egyfajta megdöbbenés – ez szóba került miután végeztetek?

B. L.: Meglepődött valóban, mert tudott a tervünkről, hogy megint megyünk az SXSW-re, és onnan repcsi vagy autós road trip fel Seattle-ig (az nagyon király lett volna), de azt nem tudta, hogy végül nem sikerült beadni mindenféle okok miatt. Más zenélést, pl. sima klubkoncertet, ami nem ilyen „hivatalos”, mint egy KEXP vagy egy SXSW, nem érdemes forszírozni, mert művészvízum nélkül kiutasíthatnak az államokból illegális pénzkeresés lehetősége miatt, illetve van, hogy be sem engedik az embert. Mi is az amcsi határnál mindkét alkalommal bőszen lengettük a hivatalos nyomtatványainkat, amelyek igazolják érkezésünk jogosságát. Szükség is volt rá. Amúgy nem emlékszem, hogy később ez a téma előkerült volna Kevinnel, de lehet, valakivel privát felemlegetődött.

Milyen a felvétel fogadtatása eddig? Elégedettek vagytok a látottakkal-hallottakkal? 

Sz. B.: Az első négy napban baromi jól nézték, elértük a 30 000-es nézettséget, ami nagyon jónak számít kevésbé ismert zenekaroknál, tekintve, hogy sok élő videó 5-10 ezernél megreked.

Szerintem mindenki elégedett a végeredménnyel, most már csak meg kell találni a módját, hogy az év hátralévő részében eljuttassuk a megfelelő emberekhez a videót.

Az Egyesült Államok nagy falat tud lenni egy brit előadó számára is. Nektek mennyire van tervben visszatérni és ott építkezni, esetleg turnézni? Vagy inkább maradtok Európában?

Hock Ernő: Nemcsak az USA nehéz falat, hanem ilyen értelemben bármely kontinens és azokon belül az adott országok is. Mindenképpen szeretnénk minél több helyen játszani a világban. Persze tény és való, hogy európaiként a legkézenfekvőbb, ha az ember a saját háza táján próbálkozik, tehát Magyarország, Csehország, Lengyelország stb. Hozzá kell tenni, hogy kapásból még itthon sincs egyszerű dolgunk.

Mindenesetre sok-sok időt, energiát, kitartást és legfőképpen türelmet igénylő dolog meghódítani a hallgatóságot. És erőlködni nem éri meg.

A 2018-as Echoes Calling egy sokszínű, technikás és mellesleg az év egyik legjobb albuma volt. Mikor várható folytatás?

H. E.: Érdekes, mert tök természetesen állt össze a lemez, és egy nagyon kreatív két hónap volt, amíg összeraktuk a nulláról. Ez így egy év távlatából kicsit meg is hökkent, az meg főleg, hogy milyen szép utat járt be az anyag. A folytatást remélhetőleg télre szállítjuk. Ez egy négy-öt dalból álló Kex-feldolgozáslemez lesz. Tavaly volt 50 éve, hogy a zenekar megalakult, és mivel nagyon szeretjük a dalait, gondoltuk, összerakunk egy kis csokrot a kedvencekből.

Fotók: Niffer Calderwood Photography

Címkék: hots, kex, zöld-sárga, echoes calling, boros levente, szőke barna, the qualitons, interjú, g. szabó hunor, kexp, hock ernő, magyar zene